2015. február 28., szombat

~ 3. rész ~


"Biztos, hogy az egyik rendőr a tettes..."


Colin ájultan feküdt az ajtóban, míg apám hozzám dobott egy vizes rongyot, amit nem tudtam elkapni. Kicsit rossz a kézügyességem e téren.
-Borogasd a fejét. -mondta, majd háta mögött becsapta az ajtót. Itthon hagyott egy ájulttal... azt sem tudom, hogy ilyenkor mit kéne csinálni... felemelem. Elviszem a kanapéig, hogy ne a földön kelljen felkelnie. Még azt hiszi, hogy nem törődöm vele.
A padló vizes volt a rongy miatt, de ez volt csak a legapróbb probléma. Megpróbáltam elcipelni Colint, de férfi és nehéz termete létére ez nehezemre esett. Az első méter után leejtettem, a feje pedig iszonyatosan nagyot koppant. Számhoz emeltem a kezem. Újra megpróbáltam, most már nagyobb sikerrel értem el a kanapéhoz.
-Na, és akkor most hogy emeljelek fel ide? -húztam a szám és gondolkodni kezdtem. Lenéztem a szőnyegre, és egy egészen hülye ötlet futott végig a fejemben. Majd azzal felhúzom... Eltoltam a dohányzóasztalt róla, majd a szőnyeget megfogva átsétáltam a kanapé mögé, és addig könnyedén húztam, amíg nem ért el a testéig. Itt már erőt kellett facsarnom magamból. Megfeszültem, és - már majdnem a földre ülve - húztam magam felé az anyagot. Sikerült felhúznom a bútorra.

Izzadt homlokomat törölgettem, míg Colint néztem. Büszke voltam magamra, hiszen nem mindenkinek jutna ilyen az eszébe. Elmentem inni, és leültem a konyhaasztalhoz. Fél óra telt el, míg Colin felébredt. Pislogni, és nyöszörögni kezdett, miközben próbált megfordulni. Leesett a kanapéról.
-Ahhhh, Sammy! -mondta tompított hanggal, miközben csak arccal lefele feküdt a padlón. Colin maga alá helyezte a kezét, - amolyan fekvőtámaszosan - és feltolta magát. Beverte az üvegasztalba a fejét, amin nevetni kezdtem.
-Sammy!! -fogta sérült testrészét, én pedig odamentem hozzá és segítettem.
-Sajnálom! -kuncogtam, majd kitártam a karjaim, ezzel ölelésért kuncsorogtam. Ő nem engedett ilyen könnyen. Csücsörítve hátat fordított nekem, és összekulcsolt karokkal megjátszotta a sértődöttet. Nem bírta sokáig... megtört, megforgatta a szemeit, és gyors léptekkel felém gyalogolt. Megölelt. Nevetve visszaöleltem, és néztem magam előtt az ablakot.
-Tudod, nem okoztál meglepetést. Nem számítottam tőled ennél jobbra. -mondta, miközben éreztem ahogyan mosolyog a vállamon.

 Dörömbölést hallottam az ajtónkon. Odamentem, majd lassan lehajtottam a kilincset. Kicsit megrémülve nyitottam ki, amikor megláttam Alisont...
-Sammy! Csalódtam benned! -billentette jobbra a fejét, miközben összefonta a karjait.
-Én nem! -emelte fel a kezét Colin a hátam mögött.
-Miért nem szóltatok nekem? -kérdezte Alison.
-Miről?
-A hulláról az erdőben. Mi másról?
-Oh, persze... hát... túl morbid vagy, és... oda akarnál menni. -jegyezte meg Colin, majd kezét a szájához emelte, mintha nem mondott volna semmit.
-Pontosan! -bólintott nagyra tágult szemekkel Alison.
-Na látod, ezért! -Colin kiakadva (és aprókat bólogatva) zsebre vágta a kezét.
-Apáék már tutira megtalálták. -mondtam.
-Oda megyünk.
-Én nem veszekedem! -hajolt át a vállam felett Colin, majd kocsikulccsal a kezében a dzsiphez rohant. Alison önelégült mosolyt fakasztott, és nekem hátat fordítva a járműhöz ballagott.

  A Brixiton Park nincs messze, tehát hamar odaérünk.
-Legalább egy rádiót kapcsolhatnál! -mondtam kedvtelenül.
-Öt perc és ott vagyunk. Felesleges. -Colin az utat kémlelte, majd hirtelen lefékezett. Én és Alison bevertük a fejünket, és ahogyan fogtuk fájó testrészünket. Ő csak mosolygott.
-Nyuszi. -mondta, majd tekintetét újra az útra szegezte, és elindult.

A Brixitonhoz. Megállás után rögtön kiszálltunk az autóból, miközben apát kerestem a szemeimmel. -Apa!! -kiáltottam, és mindhárman odarohantunk hozzá.
-Ti mit kerestek itt? -kérdezte a vállamat fogva. -Azonnal menjetek haza!
-Nem lehet. Alison nagyon ragaszkodik a hullákhoz.
-Azért ne fogalmazz ennyire súlyosan. -mondta. Apa gondolkodni kezdett, majd rábólintott. -KÖSZÖNÖM! -vigyorgott Alison.
-Próbáljatok meg hasznosak lenni.
-Mikor csalódott bennünk, Mr. Brown? -kérdezte Colin a kezeit kitárva, majd apa morcosan hátranézett, amitől a srác visszahúzta a kezeit, és inkább nem szólalt meg.
-Nézzétek. Ezek itt vérfoltok. -mutatott a földre.
-Hát, gondoltam hogy nem ketchup... -mondta Alison, majd az erdő felé nézett.
-Mi az? -kérdezte tőle Colin, de nem válaszolt. A guggolásból felállt, és a lezárt rész felé kezdett sétálni. Megrémisztett.
-Alison.. -szóltam utána, de mintha meg sem hallotta volna. -Alison!!!
-Várj. -mondta. -A szalag is véres..
-Az nem lehet. -lépdelt a lány utána apa, majd jobban megvizsgálta azt. -Ez itt vér. -erősítette meg Alison észrevételét. Adóvevőjét előkapta, és értesítette a társait.
-Biztos, hogy az egyik rendőr a tettes, és az egyenruhája csak egy álca. -mondta Colin miközben körbenézett. -Talán ő! -mutatott az egyik férfira. -Lehet, hogy Gus volt az. Nem egy szimpatikus ember. Még a neve se tetszik... "Gus". -mondta a nevét erős hangsúllyal.

 Órákon keresztül segítettünk nyomozni, de nem jutottunk sokra. Mikor hazaértünk, első dolgom az volt, hogy lezuhanyoztam és elmentem aludni.

/ Másnap ... /

 Ahogy szemeimet felnyitottam, a nap egy pillanatra megvakított. Laptopomat magam mellől az ágyamra emeltem, és  felmentem a twitterre. Egy új üzenet...
Harry Styles: Szia.x
Nem haboztam, visszaírtam neki. Láttam, hogy online, tehát ha szerencsém van, újra választ kapok. Ez perceken belül megtörtént... azt hittem, hogy sikítok örömömben, de mégsem tettem. Csak vigyorogtam, és folyton a számhoz kaptam, akárhányszor írt választ.
Amikor offline volt, elmentem átöltözni. Apa már a konyhában ült és itta a reggeli kávéját, amit most kivételesen nem én csináltam neki. 
-Jó reggelt! -köszöntem a már egész napos öltözékemben.
-Csini. -bólogatott, majd kortyolt a kávéból.
-Köszönöm! -pukedliztem.
Reggelimet készen találtam magam előtt, amin meglepődtem. 
-Ezt te csináltad? -kérdeztem.
-Nem. A One Direction. -mondta az újság mögé bújva, mire felnevettem.
-Akkor még nagyobb étvággyal állok neki! -mondtam, majd nekikezdtem. Iszonyat finom volt. Nem is hittem el, hogy ezt a rántottát apa csinálta. Túl jó volt ahhoz. Most elmondhattam, hogy ez a legszebb reggel, amit átéltem a szünetben. 
-Amikor elmentem tojásért, a boltban valami Zaynről beszélgettek a lányok..
-És... és mit? Mit mondtak? -kaptam fel a témára a fejem.
-Hát, hogy mintha látták volna. Nem hallottam, csak felkapta a figyelmem, amikor meghallottam a nevét. 
-Látták? 
-Azt mondták a leányzók. -vetett arcára egy apró mosolyt, majd csészéjét a szájához emelte.
-Szerintem félreértettél valamit. -ráztam meg a fejem, és visszatértem az evéshez.
-Hmm. Meglehet. Végül is csak mellettük álltam, és ugráltak örömükben. 
Nem tudtam mit mondani... az étel nem futott le a torkomon, és csak bambultam. Felpattantam az asztalról, és magamhoz ragadtam a kabátom. 
-Cipő! -szólt utánam apa, mire a lábamra néztem, és visszafordultam. Gyorsan a lábamra kaptam azt, és futottam a bolthoz. Egy ember 10 percig vásárol, ha siet, mégis nézelődik egy kicsit. Nem lehet olyan messze... vagy még ott van.

Befutottam a boltba, és a sorokat kezdtem végigjárni. Eddig nem láttam sehol. A hentesárukhoz mentem, ahol volt némi szabat tér, és így mindent átláthatok. 
-Fekete dzseki... -mondtam, mikor megláttam egy vékony srácot. Odamentem, és úgy tettem mintha nézegetném az árukat, de közben mindvégig a hátát néztem. Hirtelen megfordult. Hát, ez nem ő volt. A konzervet visszatettem a polcra, és újra a szabad térre sétáltam. Újra feltűnt egy fekete bőrdzsekis alak, akinek a lábai most már hasonlóak voltak Zaynéhez. 
-Kérlek legyen ő, kérlek legyen ő, kérlek legyen ő! -hajtogattam, majd felé siettem. Amikor a közelébe értem, sétálni kezdtem mögötte, de ő megállt egy polcnál. Nem tudtam mihez kapni, tehát ami mellettem volt, felkaptam mintha azt nézegetném, Amikor az árura néztem, kicsit beégtem a srácnál, mivel hogy az egy pelenka volt. 
-Hopp, én nem is ezt keresem... -raktam vissza a helyére kissé elpirultan, amikor rám nézett. Mosolyra kerekedett a szája. Szemeim (mint mindig, amikor meglepődök) kikerekedtek.
-Zayn?

2015. február 25., szerda

~ 2. rész ~


"A Brownok tökéletesek!"


 Széles mosolyra kerekedett a szám, szívem pedig nem hagyta abba a gyors kapálást. Nem hittem el, amit láttam. Meg kellett győződnöm arról, hogy Ő az igazi Harry Styles-e. Igaz, ott volt a neve mellett a kék pipa, de az is meglehet, hogy elnéztem valamit.
-Ez ő... -kaptam a számhoz, majd megnyitottam a chat ablakot.
Nagyon rámenős lenne most írni neki? ... Írok neki. Vagy ne? Oh, döntsd már el, Sammy! Írj neki... de mi van, ha tényleg rámenősnek fogok tűnni? Én nem vagyok rámenős. Rámenősnek lenni undorító... oké, akkor nem írok neki most...


...undorítónak kell lennem... nem bírom. 

Én: Szervusz! :) -írtam neki, miközben szívem az eddiginél is gyorsabban kezdett verni. Vártam, vártam, és jött egy üzenetem. Bár nem attól, akitől vártam... és ez a személy Alison. Érdeklődött, meséltem, megőrült, ő is mesélt, majd elköszöntünk egymástól. Ez olyan fél óra társalgás lehetett, és Harry még mindig nem írt vissza.

-Tudtam, hogy nem kellett volna írnom neki.
Várakozásom oka nem volt lényegtelen, hiszen jól tudom, hogy mennyire elfoglalt ember. Bekövetett, és ez a lényeg.

 Apa benyitott az ajtón, és cipőit azonnal levetette.
-Elkaptátok? -kérdeztem reménnyel teli szemekkel.
-Nem, megint meglépett.. -sóhajtott, majd rám nézett és elmosolyodott. Imádtam a gödröcskéit. Bár nem voltak egy Harry Styles félék, mégis annyira aranyos velük.
-Holnap elkapjuk. -ült le a konyhaasztalhoz, és rácsapott a mai újságra.
-Hát persze... miért ne kapnátok el? Egy Brown-nal senki sem húzhat ujjat. -haraptam bele az alsó ajkamba, majd a hűtőbe kezdtem kotorászni.
-Oh, drágám! Egy sört, legyél kedves... -feje fölé emelte a mutatóujját, mintha egy étteremben rendelésre szólítana egy pincért. A tiramisummal együtt kivettem egy doboz sört is, és az asztalra tettem azokat. Kerestem egy villát, majd leültem a sütim elé.
-El fogsz hízni. -kortyolt az italba, miközben félmosolyt vetett az arcára.
-El fogsz butulni. -vettem a számba az isteni étel első falatját, és élvezettel teli hümmögéssel ízlelgettem a számban lévő tartalmat, apa pedig ugyanígy tett a sörrel.
-Nem probléma. Ha te elkövéredsz, attól még okos maradsz... viszont ha én elbutulok, legalább vékony maradok.
-De szemét vagy... -nevettem fel, majd ettem tovább. -És megjegyzem... -nyeltem le egy újabb falatot. -...hogy én sosem fogok elhízni.
-Hmm.. értem sem kell aggódni. -tekintetét a hasára szegezte, majd ráhelyezte a kezeit. Igaz, volt egy kis pocija, de annyi kell. Amilyen magas, nem látszik rajta. -A Brownok tökéletesek. -tette hozzá.
-Oh, hát persze. -feleltem, majd a mosogatóba raktam a tányérom.

Feltrappoltam a szobámba, és beugrottam az ágyamba. Ez az utolsó hétvégém a szünetből. Forgalmas telem volt, ezért most kiérdemlem ezt a kis pihenést. Elfordítottam a fejem a poszterekkel teli fal fele, és résnyire nyitott szemeimmel vizsgáltam azokat. Nem kellett öt perc... elaludtam.

/ eközben a koncerten... /

-És egy, két há', négy!! 
-Miidnight meemories! 
A stadiom fülsüketítő sikítással telt meg. A zenét szinte már olyankor hallani se lehet (ezért is nem értem, hogy miért kell ennyire nyáladzani), ezért a srácok próbálnak hangosabbak lenni. A dal közötti kis gitárszólós szünetekben Niall, mint mindig, nagyon szép szavakkal dicséri a rajongóikat, Liam pedig azt is megemlíti, hogy mennyire hangosak tudnak lenni.
-Elképesztő, de komolyan. Néha nem hallom saját magamat. -tárja szét szabadon lévő kezét, és a stadionban levő emberekre mutat. A rajongók egyharmada újra sikít, és sír. 
-Köszönünk mindent! -lépdelt a színpad elejére Harry, majd folytatta. -Lehet, hogy ezt minden egyes koncerten elmondjuk... de ennek oka van. És ezt ti mind tudjátok. 
-Ha ti nem lettetek volna velünk az X-Factor közben, mi most nem állnánk itt. -folytatta Louis, majd ezt követte Zayn.
-Azt se felejtsük el, aki bár nem volt még ott velünk, az most itt van, itt áll, és itt sír. Mondd, babe... -hajolt le a színpadról egy rajongóhoz, aki könnyeitől csillogó szemeivel nézett vissza rá. -...ugye azért sírsz, mert boldog vagy? -kérdezte Zayn, és felé tartotta a mikrofont.
-Legalább öt órát utaztam ide... azt hittem, hogy el fogok késni, és elveszik a helyemet... hát, igazából így is volt, de mivel ők Directionerek (egy összetartó, igazságos család), ezért ide engedtek. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen eszméletlen, hogy itt állhatok, hallgathatlak titeket, és most hallhattok engem... az ájulás kerget.  Nem tudom elhinni. -mesélte el tisztán érthetően a lány, majd Niall félig felhúzott szemekkel Zayn mellé sétált. 
-Azt mondtad, hogy ne ejtsünk szót arról, hogy hallgathatsz minket? -kérdezte.
-Azt mondtam? 
-Azt mondta. -bólintottak a többiek.
-És akkor... mit csináljunk? -nézett körbe Niall a stadionban, A rajongók mindannyian, majdnem egyszerre üvöltötték, hogy "ÉNEKELJETEK".
-Hát akkor ne ejtsünk szót róla.. csináljuk! -emelte fel a mikrofonját Liam, majd egy újabb dal vette kezdetét. 

Felkeltem a pihenőmből, és letrappoltam a konyhába. Töltöttem egy pohár fantát, majd körbenéztem. Apa tv-t nézett... azaz, inkább aludt. Sosem tudtam eldönteni, mivel ha most felkelteném, és megkérdezném, hogy "és mi volt a tv-ben?", akkor tutira tudná, hogy mi a válasz rá. Tehát akkor most vagy rögtönöz, vagy látta már azt a műsort, vagy pedig még az is előfordulhat, hogy egy médium. Inkább hagytam, had aludjon... 

-SAMMY! -dörömbölt valaki az ajtón, mire apa felriadt. Felállt, én pedig ajtót nyitottam. Colin volt az. Colin Clark. Őt is a "legjobb barátomnak" nevezem, hiszen bármi baj van, velem beszéli meg, és én is mindig számíthatok rá. Nincs nap, hogy ne beszélnék vele. 
-Mr. Brown! Jó hogy itt van... -nyelt, lihegett, és újra nyelt.
-Hol máshol lennék? 
-Mi a baj? -kérdeztem Colintól, aki fejét lehajtva (az ajtófélfát támasztva) próbált szóhoz jutni.
-Egy... egy holttest... az útszélen... -hunyta le a szemeit és ismét nyelt. 
-Pontos cím? -kérdezte apa a srác vállát fogva.
-Brixiton Park. -mondta még mindig lihegve.
-Köszönöm, fiam. -mondta apa, majd telefonját előkapva értesítette a hatóságot. 
-Kapjátok el! -mondtam, még mindig reménykedve. 
-Elkapjuk. 
-Elkapjátok. -mondta Colin, és végszóra beesett az ajtón.