~ 2. rész ~

"A Brownok tökéletesek!"

 Széles mosolyra kerekedett a szám, szívem pedig nem hagyta abba a gyors kapálást. Nem hittem el, amit láttam. Meg kellett győződnöm arról, hogy Ő az igazi Harry Styles-e. Igaz, ott volt a neve mellett a kék pipa, de az is meglehet, hogy elnéztem valamit.

-Ez ő... -kaptam a számhoz, majd megnyitottam a chat ablakot.

Nagyon rámenős lenne most írni neki? ... Írok neki. Vagy ne? Oh, döntsd már el, Sammy! Írj neki... de mi van, ha tényleg rámenősnek fogok tűnni? Én nem vagyok rámenős. Rámenősnek lenni undorító... oké, akkor nem írok neki most...

...undorítónak kell lennem... nem bírom. 

Én: Szervusz! :) -írtam neki, miközben szívem az eddiginél is gyorsabban kezdett verni. Vártam, vártam, és jött egy üzenetem. Bár nem attól, akitől vártam... és ez a személy Alison. Érdeklődött, meséltem, megőrült, ő is mesélt, majd elköszöntünk egymástól. Ez olyan fél óra társalgás lehetett, és Harry még mindig nem írt vissza.

-Tudtam, hogy nem kellett volna írnom neki.

Várakozásom oka nem volt lényegtelen, hiszen jól tudom, hogy mennyire elfoglalt ember. Bekövetett, és ez a lényeg.

 Apa benyitott az ajtón, és cipőit azonnal levetette.

-Elkaptátok? -kérdeztem reménnyel teli szemekkel.

-Nem, megint meglépett.. -sóhajtott, majd rám nézett és elmosolyodott. Imádtam a gödröcskéit. Bár nem voltak egy Harry Styles félék, mégis annyira aranyos velük.

-Holnap elkapjuk. -ült le a konyhaasztalhoz, és rácsapott a mai újságra.

-Hát persze... miért ne kapnátok el? Egy Brown-nal senki sem húzhat ujjat. -haraptam bele az alsó ajkamba, majd a hűtőbe kezdtem kotorászni.

-Oh, drágám! Egy sört, legyél kedves... -feje fölé emelte a mutatóujját, mintha egy étteremben rendelésre szólítana egy pincért. A tiramisummal együtt kivettem egy doboz sört is, és az asztalra tettem azokat. Kerestem egy villát, majd leültem a sütim elé.

-El fogsz hízni. -kortyolt az italba, miközben félmosolyt vetett az arcára.

-El fogsz butulni. -vettem a számba az isteni étel első falatját, és élvezettel teli hümmögéssel ízlelgettem a számban lévő tartalmat, apa pedig ugyanígy tett a sörrel.

-Nem probléma. Ha te elkövéredsz, attól még okos maradsz... viszont ha én elbutulok, legalább vékony maradok.

-De szemét vagy... -nevettem fel, majd ettem tovább. -És megjegyzem... -nyeltem le egy újabb falatot. -...hogy én sosem fogok elhízni.

-Hmm.. értem sem kell aggódni. -tekintetét a hasára szegezte, majd ráhelyezte a kezeit. Igaz, volt egy kis pocija, de annyi kell. Amilyen magas, nem látszik rajta. -A Brownok tökéletesek. -tette hozzá.

-Oh, hát persze. -feleltem, majd a mosogatóba raktam a tányérom.

Feltrappoltam a szobámba, és beugrottam az ágyamba. Ez az utolsó hétvégém a szünetből. Forgalmas telem volt, ezért most kiérdemlem ezt a kis pihenést. Elfordítottam a fejem a poszterekkel teli fal fele, és résnyire nyitott szemeimmel vizsgáltam azokat. Nem kellett öt perc... elaludtam.

/ eközben a koncerten... /

-És egy, két há', négy!! 

-Miidnight meemories! 

A stadiom fülsüketítő sikítással telt meg. A zenét szinte már olyankor hallani se lehet (ezért is nem értem, hogy miért kell ennyire nyáladzani), ezért a srácok próbálnak hangosabbak lenni. A dal közötti kis gitárszólós szünetekben Niall, mint mindig, nagyon szép szavakkal dicséri a rajongóikat, Liam pedig azt is megemlíti, hogy mennyire hangosak tudnak lenni.

-Elképesztő, de komolyan. Néha nem hallom saját magamat. -tárja szét szabadon lévő kezét, és a stadionban levő emberekre mutat. A rajongók egyharmada újra sikít, és sír. 

-Köszönünk mindent! -lépdelt a színpad elejére Harry, majd folytatta. -Lehet, hogy ezt minden egyes koncerten elmondjuk... de ennek oka van. És ezt ti mind tudjátok. 

-Ha ti nem lettetek volna velünk az X-Factor közben, mi most nem állnánk itt. -folytatta Louis, majd ezt követte Zayn.

-Azt se felejtsük el, aki bár nem volt még ott velünk, az most itt van, itt áll, és itt sír. Mondd, babe... -hajolt le a színpadról egy rajongóhoz, aki könnyeitől csillogó szemeivel nézett vissza rá. -...ugye azért sírsz, mert boldog vagy? -kérdezte Zayn, és felé tartotta a mikrofont.

-Legalább öt órát utaztam ide... azt hittem, hogy el fogok késni, és elveszik a helyemet... hát, igazából így is volt, de mivel ők Directionerek (egy összetartó, igazságos család), ezért ide engedtek. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen eszméletlen, hogy itt állhatok, hallgathatlak titeket, és most hallhattok engem... az ájulás kerget.  Nem tudom elhinni. -mesélte el tisztán érthetően a lány, majd Niall félig felhúzott szemekkel Zayn mellé sétált. 

-Azt mondtad, hogy ne ejtsünk szót arról, hogy hallgathatsz minket? -kérdezte.

-Azt mondtam? 

-Azt mondta. -bólintottak a többiek.

-És akkor... mit csináljunk? -nézett körbe Niall a stadionban, A rajongók mindannyian, majdnem egyszerre üvöltötték, hogy "ÉNEKELJETEK".

-Hát akkor ne ejtsünk szót róla.. csináljuk! -emelte fel a mikrofonját Liam, majd egy újabb dal vette kezdetét. 

Felkeltem a pihenőmből, és letrappoltam a konyhába. Töltöttem egy pohár fantát, majd körbenéztem. Apa tv-t nézett... azaz, inkább aludt. Sosem tudtam eldönteni, mivel ha most felkelteném, és megkérdezném, hogy "és mi volt a tv-ben?", akkor tutira tudná, hogy mi a válasz rá. Tehát akkor most vagy rögtönöz, vagy látta már azt a műsort, vagy pedig még az is előfordulhat, hogy egy médium. Inkább hagytam, had aludjon... 

-SAMMY! -dörömbölt valaki az ajtón, mire apa felriadt. Felállt, én pedig ajtót nyitottam. Colin volt az. Colin Clark. Őt is a "legjobb barátomnak" nevezem, hiszen bármi baj van, velem beszéli meg, és én is mindig számíthatok rá. Nincs nap, hogy ne beszélnék vele. 

-Mr. Brown! Jó hogy itt van... -nyelt, lihegett, és újra nyelt.

-Hol máshol lennék? 

-Mi a baj? -kérdeztem Colintól, aki fejét lehajtva (az ajtófélfát támasztva) próbált szóhoz jutni.

-Egy... egy holttest... az útszélen... -hunyta le a szemeit és ismét nyelt. 

-Pontos cím? -kérdezte apa a srác vállát fogva.

-Brixiton Park. -mondta még mindig lihegve.

-Köszönöm, fiam. -mondta apa, majd telefonját előkapva értesítette a hatóságot. 

-Kapjátok el! -mondtam, még mindig reménykedve. 

-Elkapjuk. 

-Elkapjátok. -mondta Colin, és végszóra beesett az ajtón.