~ 9. rész ~

 A kanapén aludtam. Kissé kényelmetlen volt, de egy éjszakára éppen megfelelt. Gerincem, s végtagjaimat kinyújtóztattam, miközben ásítva körbenéztem a lakásban. Még mindenki aludt. Láttam, hogy Zayn sem kapott jobb helyet nálam, hiszen ő a konyhaasztalon szállt meg, bár nem hinném, hogy Mr. Brown ne kerített volna neki valami fekvőhelyet. Véletlen aludhatott ott el.

Nem tudtam még mit kezdeni magammal, tehát belekezdtem a reggeligyártásba. Remélem, hogy a háztartás szereti a Colin féle szendvicseket. Bár lehet, hogy ki kéne hagynom belőlük a plusz ízesítéseket, mint a ketchup és a majonéz. Tehát ja. Belefogtam.

-Hol a tej... hol a teej... -keresgéltem mindenfelé, hiszen a hűtőben nem találtam. Minden lehetséges polcot kinyitottam, és átfutottam, de nem bukkantam ilyesfajta folyadékra. Majd csinálok teát. Ahhoz minden cucc megvan.

Felraktam a teavizet forrni, s míg az szépen elkezd rotyogni, megcsinálok annyi szendvicset, amennyit tudok. Versenyezni fogok az idővel. Óra indul! A teavíz most már láng alatt, kezemben pedig szinte forgott a kés. Kenyér, vaj, sajt, saláta, paradicsom, sajt, uborka és kenyér. Guszta, mi? Minden reggel ilyet eszem. Rohadt finom. Mármint nem rohadt, hanem rohadtul finom... túlságosan finom. A teavíz már gőzölgött, amikor ránéztem. Gyorsítsunk be. Hat szendvics már kész. Kenyér, vaj, sajt, saláta, paradicsom, sajt, uborka, kenyér. Kenyér, vaj, sajt... áh, addig hajtogatom, míg eme szavakkal fogok álmodni. Forr a víz. Lássuk csak... egy, kettő... ez pontosan tizenkét szendvics. Remek vagyok. Akkor lássunk neki a teához.

-Mit csinálsz ilyen kora reggel, Colin? -döcögött le a lépcsőn a szemét dörzsölve Liz, s lelépett az utolsó lépcsőfokról.

-Amíg nem csináltam meg a teát, nem ehetsz. -parancsoltam rá.

-Szóval reggelit. Remek. -mosolygott, majd asztalhoz ült. -Ne segítsek?

-Konyhamester vagyok. -zártam el a gázt, majd a kannához nyúltam, hogy aztán átrakjam egy kényelmesebb pontra, de az megégetett. Sziszegve elhúztam a kezem, és rázni kezdtem.

-Konyhamester, mi? -nevetett Liz, majd felállt, és elővette a cukrot.

-Megzavart, hogy folyamatosan bámulsz. -próbáltam a lányra fogni, aki csak kacagva adagolta az édesítőszert a teafüves, citromos vízbe.

-Zayn? -kérdezte.

-Nem tudom. Itt volt, mielőtt te lejöttél volna. -válaszomat azonnal követte egy másik.

-Itt vagyok. -ásított Zayn.

-Pompás! Tedd ezeket az asztalra, kérlek. -nyomtam kezébe a tányért, amibe az ételeket pakoltam. Legalább ezzel is segít.

-Ohh, Colin. El is felejtettem... nekem állásinterjúra kell mennem... basszus... a vonat! -kapott a fejéhez Liz, és felszaladt az emeletre. Mire újra a lépcsőre néztem, már felöltözve, bőrönddel a kezében jött le a földszintre. A haja ápolt volt.

-Ezt hogy csináltad? -kérdeztem csodálkozva, majd elkapott egy szendvicset a tányérról.

-Ne haragudj, tényleg! Remek gyerek vagy, és köszönöm a reggelit! -puszilta meg a tenyerét, majd felém intett, s eltűnt. -Oh, és légszíves szólj apának! -mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Hű, ez a lány két másodperc alatt elkészült, még csak most fogtam fel... el is ment? Jesszus. Minden lány ilyen, ha sietniük kell?

Leültem az asztalhoz, és vártam a többieket. Hátha Sammy is lejön... szegény nagyon megviselt. Teljesen más így a légkörében lenni. Mintha nem is mellette lennék olyankor... nem tudnék sokáig vele lenni ilyen helyzetben. Nem, nem vagyok gyenge. Ellenkezőleg. Tudom, hogy sok mindenen mentem keresztül, és nagyon szar életem volt apám mellett, de mindvégig magam maradtam. Visszatérve Sammyre... ő nagyon meg tud viselni, ha ilyen. Ha választanom kéne az ő szomorúsága, és egy terrortámadás között, ami a teljes várost, s vele együtt az összes olyan helyet ami valaha boldogságot okozott nekem, elpusztítanák, én a második opciót választanám. Inkább veszítsem el ezeket, minthogy Sammyt boldogtalannak lássam. Tudjátok milyen érzés ez? Mintha szállnál a széllel, minden mechanikai segítség nélkül. Szabadon. Egyedül. Akkor kezdesz el kapálózni, amikor zuhansz... zuhansz, de nincs alattad talaj, ami megtartson, ha leesnél. Olyankor minden összeomlik. A föld kicsúszik a talpad alól, és te próbálnál megkapaszkodni a fák ágaiban, de leszakadnak. Túl gyengék, mint te. Ez azért van, mert mindannyian sebezhetőek vagyunk valahol. Ha Te gyenge vagy, az álmaid is azok. Nincs előre megtervezve, hogy mit fogsz a következő alkalommal álmodni, ezért minden tőled függ. Hogy megpróbálsz túlszárnyalni az álmaidon, és átveszed az irányítást, vagy hagysz mindent a maga módján történni, és zuhansz tovább. Nekem sikerült. Apám miatt muszáj volt magamra számítanom, ezért felkeltettem magamban a reményt, és ráébredtem arra, hogy negatívnak lenni szar. A boldogság a menő. A további álmaimban ha kicsúszott a kezemből pár ág, elképzeltem egy matracot, amire ráesek. És erre keltem fel... nem tudtam tovább zuhanni. 

Mr. Brown csoszogott ki szobájából. Nem tudtam elkerülni a figyelmem aranyos, rendőrös pizsamájáról. Próbáltam nem nevetni, de kihallatszott, ahogy visszafojtom.

-Sammy vette nekem. -magyarázta.

-Ugyan, ki más? -nevettem most már hangosan, mihez Mr. Brown is csatlakozott.

-Nem is az én lányom lenne. -mondta.

-Egyszer elmentem vele shoppingolni... -gondolkoztam a sztorin pár másodpercig, majd folytattam mondanivalóm. -...és venni akart mindenáron nekem egy vasemberes jelmezt.

-Egy gyerekjelmezt? -vigyorgott szélesen.

-Nem. Egy jelmezt nagy gyerekeknek. Vagy egy jelmezt Colin Clark-nak.

-Tudod mit? -csettintett.

-Mit? -kérdeztem.

-Beöltözhetnél. Mindjárt itt van Sammy szülinapja... rendezhetnénk neki valami bulit.

-Persze, beöltö... várj... mi? -kérdeztem, mikor már leesett, hogy mit mondott.

-Beö...

-Nehogy megismételje. -nevettem, majd abbahagytuk a partyról való társalgást.

-Fiam. Viszont eldönthetnéd, hogy tegeződsz, vagy magázódsz. -mosolygott.

-Maga, vagy te melyiket választaná? -kérdeztem kérdőivel kézmozdulattal.

-A börtönt. -mondta tejes fapofával. Pár másodpercig néma csönd és tücsökciripelés volt, majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Ezzel tudtam, hogy a tegeződést követeli. A nevetésünk lassan lecsillapodott, és nyugodtan reggelizni kezdtünk. Rá-rá mosolyogtam az öregre, s megbiccentettem a fejem, hiszen teli szájjal nem szerettem volna jó étvágyat kívánni.

-Remeg a kezed. -mondta még szendvicsébe nem beleharapva.

-Ja, mostanában mindig ezt csinálja. -mondtam.

-Feszült vagy?

-Nem, nem vagyok az.

/Sammy szemszöge/ 

 Nehezen ébredtem. A párnám átázott könnyeimtől, ezért muszáj volt megcsonkítanom. Leszedtem a huzatot róla, és kiterítettem. Folyton Tyler-en járt az eszem... Szeretett? Szeretett valaha bármikor is?? Át kell hívnom... beszélnem kell vele...

Én: Szia -írtam neki SMS-t, majd erre azonnal választ is kaptam.

Tyler: Szia

Én: Beszélhetnénk?

Tyler: Persze. Mondd csak.

Én: Szeretném, ha átjönnél. 

Tyler: Ha átmennék?

Én: Nem telefonon szeretném tisztázni a dolgokat...

Tyler: Megyek. -írta, s letettem a telefonom az asztalra. Letöröltem a könnyeim, és megpróbáltam megnyugodni. Levegő ki, be... ki, be.

Eltelt pár perc, s a csöngőnk megszólalt. Összeszedtem magam, megigazítottam a hajam, ami annyiból állt, hogy az egészet a kezembe fogtam, és előre helyeztem a jobb mellkasomhoz, majd kimentem a szobámból. Éppen sétáltam le a lépcsőn, amikor Colin az ajtófélfát támasztva beszélt Tyler-el.

-Sajnálom, gyökereket nem fogadunk! -mondta, és már csukni akarta volna rá az ajtót, amikor odaszóltam neki.

-Én hívtam ide. -mondtam remegve. Nem csak hideg volt, de gyenge is volt a szervezetem.

-De hisz te fal fehér vagy! -tolta félre Colint a vendég, s fellépett hozzám a lépcsőre.

-Ha jól látom, ez a fal narancssárga. -jegyezte meg az imént ellökött fiú.

-Aztán okosan odafenn! Rendőr vagyok! -szólt a konyhából apa, mire rábólintottam. Tyler aggódónak tűnt. Vagy ez megint egy színjáték?

-Gyere. -mondtam, és felsegített a lépcsőn, egészen a folyosóig. Bár, azért ennyire gyenge még nem vagyok. Jó volt, hogy még mindig törődik velem. Még ha színészkedik is, jól esett.

-Tehát.. -mondtam már a szobámban, s leültem. Én az ágyon foglaltam helyett, ő az íróasztalom előtti székemen támaszkodott meg. -Mi is volt ez az egész? -kérdeztem.

-Hát... hol kezdjem... -gondolkodott.

-Az elején, Tyler... az elején. -mondtam. Néma csönd honolt a szobában... egy nagy levegővétel kellett ahhoz, hogy elkezdjen beszélni.

-Amerika nagyon kimosta az agyam. Nehéz volt nélküled... és tudod milyen egy férfi. Nem bírja sokáig.

-De ha őszintén szeretsz valakit, nem csalod meg, és kibírod. Bármennyi legyen az az idő.

-Ez Amerika volt, Sammy. Amerika!

-Amerika csak egy kibaszott kontinens, Tyler.

-Egy kibaszott kontinens nélküled, Sammy.

-Akkor sem kellett volna. -motyogtam. -Szóval minden lehetséges alkalmat kihasználtál.

-Igen.

-Hihetetlen vagy. -csaptam a térdemre, és felálltam. A hajamba túrtam, és beszívtam a szám. Nem kicsit akasztott ki az imént hallott szava.

-Szerettél te engem bármikor is? -kérdeztem rá arra, amit valójában akartam kérdezni tőle a minap. Megint hulla csönd volt, és csak a földet nézte, amíg nem szólalt meg.

-Még mindig szeretlek. -vezette rám a tekintetét.

/ Colin szemszöge - Éjjel - 23:43 /

Egy szobában sétáltam. Nem tudom kié lehetett, de biztosan valami lányé. Hajas babák, csipkék és dobozok voltak mindenütt. Egy varrógépre is rábukkantam, s ahogy lassan lépdeltem, egy tükör is szembe került velem. Belenéztem, s nem nagy meglepetésre magamat láttam benne. Még jó. A hajam kócos volt, mint ahogy általában az lenni szokott, és egy sima sötétkék póló volt rajtam. Továbbmentem. Csodaszép szoba, ahhoz képest, hogy elhagyták. Hirtelen valami hideget éreztem a lábamnál. Ez nedves. Lenéztem, s vizet láttam magam körül... egyre jobban feltöltődött a szoba. Pánikrohamot kaptam. Nehezebb volt a levegővétel, s mikor újra lenéztem, már a csípőmnél járt. Megpróbáltam az ablakhoz futni, hogy kinyissam, de beragadt. Minden úgy le volt zárva, mintha direkt meg akartak volna ölni. A víz már a mellkasomnál járt. 

-Baszki... -mondtam levegőért kapkodva. Tudtam, hogy lassacskán ezt nem fogom tudni megtenni, hiszen ha ellep a víz, megfulladok. Ez a rémálmom... hat évesen eljártam úszni, de még ez a képességem a kezdőt se haladta meg. Nagyon lassan tanultam. Egy nagyobb gyerek belökött a két méteres medencébe, ahol majdnem megfulladtam... azóta a kádnál tovább nem jutottam. Rettegek a nyílt és mély vizektől. Viszont most ez fog megölni... szuper, Colin! Már levegőt se kaptam, miközben ezekről gondolkoztam. Teljesen elmerültem. Ez volt az utolsó levegővételem, tehát már nincs sok hátra. Babák és dobozok lebegtek körülöttem a leginkább. Ahogy kapálóztam. elém sodródott a tükör, amiben magamra néztem. Most viszont féltem belepillantani... de muszáj lesz. Ha látom magamat fuldokolni, ha nem, muszáj felébresztenem magam. Csak álmodom... Magam felé fordítottam a tárgyat, és szorítani kezdtem. Feláldoztam az utolsó szuszt a tüdőmből.

-KELJ FEL COLIN... KELJ FEL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! 

~ 8. rész ~

"Te nem Amerikában vagy?!"

/ Colin szemszöge /

 Fázok... azt hiszem keresnem kéne még valamit a tűzre. Tudom, szabályellenes az erdőben tüzet gyújtani, és nem akarok nagyobb feltűnést kelteni, de rohadt hideg van, és nem szeretném, ha megtámadna valamiféle vadállat. Lehet, hogy haza kéne mennem... bár, az apám sokkal vadabb bármely vadállatnál is. Meg kell kérnem Mr. Brownt valamire... ohh, Colin, te idióta... és ezt hogy magyarázod ki? Eltűntél egy hétre, és csak úgy beállítasz a legjobb barátnőd apjához, hogy "elnézést, de ne aggódjanak"? Ja... hát ez nem valami jó terv.

 Elindultam Mr. Brownék házához, s közben azon járt az eszem, hogy mivel magyarázzam ki a távollétem. Nem jutott semmi az eszembe... vagy ha igen, semelyik magyarázat sem volt jó. Lehet, hogy gyerekesnek tartana, vagy nem is tudom. De azért tűntem el, hogy távol legyek mindenkitől, akit szeretek. Nem szeretném, ha megzavarnák a gondolkodásom, mivel mindent rendezni akartam a fejemben. Jó sokat kellett gondolkodnom...

Majdnem elérkeztem a célomhoz, amikor megbotlottam egy kiálló gyökérben. Nem, nem Taylorben... bár ő is egy kiálló gyökér, ezt nem tagadom.

-Colin Clark? -lépdelt valaki a hátam mögött. Nem ismertem a hangját, tehát egy másodperces lefagyás után magam mögé néztem. Fekete bőrbakancsát fekete szakadt farmer követte. Lábai vékonyabban voltak az enyémnél, és már azt hittem, valami anorexiással van dolgom, de egyre feljebb vezetve a tekintetem, ráismertem a férfira.

-Zayn? -kiejtésem hanyag volt.

-Igen, valahogy úgy. -nevetett. -Azt hiszem velem kell jönnöd. -nyugodtan mosolygott, és megfogta a karom. Ellenállásomat erősebb szorítással mérlegelte.

-Eressz. -összeszorított fogaim között átpréseltem a szót, mire ő hallgatott rám. -Mr. Brownhoz sietek. Nincs erre időm.

-Oh... értem. Nos, akkor veled tartok.

-Nos, úgy vélem nem kell a díszkíséret. -bólintottam felé, de ő ezt ellenezte.

-Nos, de.

-Hagyd abba.

-Te hagyd abba!

-Csak... arghhh! -morogtam mérgesen, ő pedig mindvégig mosolyogva figyelt engem. Kiakaszt ez az ember. -Inkább haladjunk. Így nem jutunk előrébb.

Láttam, ahogyan Sammy a szobájában tevékenykedik. Pár másodpercig csak álltam, és néztem, hogy vajon mit csinálhat, de Zayn megfogta a vállam, és megállt mellettem.

-Menjünk. -mosolygott.

Ez az ember mindig ilyen? 

Bekopogtam az ajtón, majd vártam. A kilincs megmozdult. Az ajtó és a félfa elváltak egymástól...

-Tyler.. -sziszegtem.

-Csavargó.

-Mr. Brownt keresem.

-Erre találod. -mutatott a konyha fele, majd beengedett.

Mintha övé lenne a ház... 

-Ki az, Tyler? -kérdezte Mr. Brown a sráctól, mire előléptem mögüle. Táskámat magamhoz szorítva néztem vissza az apára, aki kihűlt képpel bámult.

-Colin...!? -kérdezte suttogva. Félrehúztam a szám. -Hol a fenébe... mégis...

-Gondolkodtam...

-Őrült vagy. -gyalogolt felém, keze pedig ölelésre nyílt. -Egy idióta... -éreztem, ahogy elmosolyodik a vállamon, majd a telefonjához nyúlt. Mielőtt tárcsázott volna, felkiabált Sammyhez, hogy vendége van, jobb lenne, ha azonnal lejönne. Hát nem is kellett sok neki... azonnal letrappolt a lépcsőn. Unott tekintete azonnal elhűltté vált, mint az apjának, és a léptei is olyan gyorsak lettek, hogy majdnem orra bukott. Sőt, az utolsó lépcsőfoknál annyira sietett, hogy megbotlott, és a nyakamba zúdult.

-Te idióta... -suttogta a fülembe.

-Apád is ezt mondta.. -kuncogtam, majd Tylerre pillantottam. Ahogy láttam, nem repesett az örömtől, viszont ezt a pillantást egy gonoszságot rejtő mosollyal álcázta. Vagy csak én vélem ezt az oldalát látni?

-Mr. Brown... azt hiszem kopogott valaki. -lépett távolabb az ajtótól Zayn, és várta a választ.

-Hát, nyisd ki!?

-Oh.. -nyúlt a kilincshez, és azt tette, amit az apa mondott. -Umm.. emberek. Valaki ismeri ezt a tagot? -fordult a többiek felé Zayn, és hüvelykujját az ajtóban álló lány felé szegezte.

-Elizabeth? -hunyorgott felé Tyler.

-Na jó, hány embert várunk még? -nevetett fel Zayn, és behajtotta az ajtót. Sammy a lány nyakába vetette magát, és megmagyarázta, hogy ő a nővére. Mr. Brown széles mosolya tetszett leginkább. Nem volt tolakodó, hanem inkább kivárta a sorát a köszöntésben.

-Tyler? -kérdezte Elizabeth az apja nyakában, mikor átnézett afölött.

-Elizabeth... -dadogott a fiú.

-Te meg...

-Honnan ismered Tylert? -mosolygott gyönyörű derült arcával Sammy, ámde hamar lelombozódott Liz mondataitól.

-Ez az ember... te nem Amerikában... várj csak... te és a húgom...

-Francba... -húzta össze a szemöldökeit a srác, és az ajtó fele vette az irányt. Zayn megakadályozta a távozását. Köszönjük Zayn.

-Tyler, valami magyarázatot adnál a lány kérdésére? -kérdeztem gúnyosan, szinte már mosolyogva. Éreztem, hogy nincs minden rendben a csávóval. Khm, férfikurva. Khm.

-Addig úgy sem eresztelek, bogaram. -rángatta fel-alá a szemöldökét Zayn, ezzel megrémítve a távozni vágyó fiút, Sóhajtott.

-Beszélhetnénk négyszemközt, Sammy? -fordult a lány felé, de nem bírtam megállni, hogy ne szóljak közbe.

-Hallani akarjuk a kis történetedet.

Újra sóhajtott, majd a család és a barátok helyet foglaltak a konyhaasztalnál, ezzel kiszorítva a hazug, eldeformált képű, kiálló gyökeret.

-Sajnálom.. nincs több hely. -dőltem hátra, kezeimet pedig kényelmesen a szék háttámlájára pihentettem, és mosolyogtam.

-Úgy érzem, hogy...

-Hát, akárhogy érzel, nem túlzottan érdekel. -mondtam ásítást színlelve, és a körmeimre pillantottam, mint egy igazi plázacica.

-Mi ez az egész, Tyler? -kérdezte felháborodott hanggal Liz.

-Meg tudom magyarázni.

-Az jó, mert rohadt kíváncsi vagyok erre. -kapkodta a fejét Sammy. Iszonyatosan összezavarodott. Szerintem le sem esett még neki, hogy Tyler összeállt a nővérével Amerikában.

-Hát... na jó, nem tudom megmagyarázni, de ez nem...

-Nem az aminek tűnik? Akkor mégis minek? -Elizabeth az asztaltól felemelkedve a srác mellkasát bökdöste, és kérdésekkel halmozta el.

-Hát idefigyelj, kis-apám! Rosszul tetted, hogy nem csak egy, de két Brownnal is kikezdtél!

-Várj... én ezt nem értem. -fogta a fejét Sammy. Azt hiszem most esett le neki a dolog. Székemet közelebb húztam felé, és átkaroltam. Zayn összezavarodva ült a székén, kezeit pedig jól nevelt módra a térdén pihentette, és kihúzott háttal bámult kifele a fejéből. Szemei az éppen beszélő emberre szegeződtek. Leolvastam az arcáról, hogy nem akart itt lenni.

-Zayn... -pisszegtem át a lány háta fölött. -Ha gondolod, menj csak. Látom, hogy feszültebb vagy, mint egy 200 wattos áramkör.

-Megleszek. -nevetett halkan, és a kezem alatt lévő lányra nézett. Szemében láttam, hogy valamin gondolkodik. Valami igen érzelmes dolgon... na ne. Mondd, hogy nem akad még egy vetélytársam! Egek... ez nem lehet igaz. Mondd, hogy csak én vagyok ennyire féltékeny típus!

 Fél órát magyarázott Tyler, amit már kifejezetten untam, de hát mindvégig Sammy mellett kellett maradnom, hogy vigyázzak rá.

-Azt gondoltam, hogy a padlónál tovább már nem lehet zuhanni... -zuhant magába Sammy, miközben Liz kioktatta a srácot. Mr. Brown simogatta a lány hátát, próbálta vigasztalni, de ő csak zokogott. Zayn a combját fogta, amire morogni tudtam volna, de nem lenne alkalmas, én pedig az egész vitán keresztül csak szorítottam.

-Jobban tennéd, ha visszatakarodnál Amerikába! -fejezte be a mondatát Elizabeth, és a bejárati ajtóra mutatott. Bár, ez esetben én "kijárati ajtónak" vagy "viszlát, soha ne gyere vissza" ajtónak nevezném.  Tyler felkapta a konyhapult mellett heverő táskáját, és szó nélkül távozott. A házat elhagyta Liz kiabálása és Tyler magyarázkodása, de ezt most Sammy csalódott és összeroskadt zokogása töltötte ki. Próbáltam felemelni a tekintetét, de visszahúzódott az asztalra.

-Ne menjünk inkább a szobádba? -kérdeztem, mire bólogatni kezdett. Felemeltem immáron gyönge, elhagyott testét, és felsegítettem a lépcsőn.

-Mr. Brown, várjon meg. Beszélnünk kell. -mondtam magam mögé, és majdnem megbotlottam Zaynben. Most kifejezetten nem zavart az ittléte.

-Hát, nem terveztem kimenetelt. -mondta.

Zayn az egyik oldalról, és pedig a másikról támogattam felfele a lányt, míg végül beértünk a szobájába. A híresség feltalálta magát, és magához ragadt mindenféle papír zsebkendő utánzatot, amit csak talált, és a lány mellé rakta.

-Köszönöm. -szipogott Sammy. Felkapta az egyik csomagot, és kivett belőle egy zsepit. Amikor az orrát fújta, Liz berontott az ajtón.

-Ez fura. -mondta. -Most tört össze a lány, de máris két fiú  van a szobájában. -próbálta viccesre fogni a helyzetünket, de Sammy nem igazán vette a poént. Viszont én és Zayn se.

-Oh, kislány. Emiatt a srác miatt felesleges sírni. Egy igazi nagy...

-Kiálló gyökér. -néztem fel az álló lányra miközben félmosolyt vetettem arcomra.

-Az. -nevetett Liz.

Fél órát beszélgettünk, és eközben már Sammy is egyre jobban érezte magát. Eliz úgy döntött, hogy lefekszik aludni, én pedig beszélni szerettem volna még Mr. Brownnal, tehát megkértem Zaynt, hogy ne hagyja visszazuhanni a síró lányt.

Letrappoltam a lépcsőn, ám bár próbáltam halk lenni, és a konyhában ülő, tévét néző apuka felé vettem az irányt. Leültem elé.

-Miről szerettél volna beszélgetni? -kérdezte.

-Az eltűnésemről.

-Oh. Hallgatlak.

-Igazából... kezdem előröl, nem gond? -kérdeztem, mire jobbra-balra illegette a fejét. -Nos.. tehát az egész apámmal kezdődött.

-Az apáddal?

-Egy alkoholista állat. Elviselhetetlen. -sóhajtottam. -Azért tűntem el egy hétre, mert nem akartam haza menni ehhez a féreghez. -felálltam.

-Mit csinálsz? Csak nem...

-Bizonyítok. -mondtam, miközben lekaptam a pólómat, hogy megmutathassak neki bizonyos dolgokat. Elakadt a lélegzete is.

-Ezt az apád...

-Nem, a kiscicák... hát persze, hogy az apám vert össze!

-Colin, én hiszek neked... de...

-Akkor tegye, és ne kételkedjen a szavaimban, kérem. -ültem vissza póló nélkül a székemre.

-Folytasd.

-Amióta anya meghalt, azóta van így. Tehát már vagy öt éve... igen, én voltam a hülye, hogy nem szóltam már akkor, amikor elkezdte... és amiket mondtam, hogy a foci miatt történtek... azok a törött ujjak, karok... hazudtam.

-Miért hazudtál?

-Őszinte leszek. Féltem.

-Nem csodálom. -sóhajtott. -Örülök, hogy beszámolsz nekem erről.

-Kérem, Sammynek ne mondja el. Jobb, hogyha nem tudja. Van elég gondja most neki.

-Minél később mondod el az igazat, annál nagyobb a kockázat. -kapcsolta át a tévét egy sportos csatornára. Éppen amerikai foci ment.

-Igazából arra szerettem volna kitérni, hogy... szóval...

-Persze, ide költözhetsz. De figyelmeztetlek... a szennyest a fürdőben találod. Nem a szobában.

Szemeim könnybe lábadtak, közben pedig felálltam a helyemről, és az apa felé sétáltam.

-Nagyon köszönöm, Mr. Brown! -szorítottam meg az öreget, és férfias módra megcsapkodta a hátam. Hihetetlenül nagy megkönnyebbültség tört rám. Nem tudtam elégszer megköszönni. A szemeim egyre több könnycseppet eresztettek el.

-Azt hiszem az inge...

-Semmi baj, van mosógép. Majd kimosod.

-Na nee.