~ 14. +1 rész ~

 Shane Moore "különkiadás"

 Mint egy átlagos, tudatlan kölyök (amerikai állampolgár) - maga Shane Moore sem tudta mi lesz belőle, ha felnő. Úgy gondolta, mindent meg kell fogadnia, engedelmeskedni kell a nagyobb rangúaknak, mint például az óvónők. 

Három évesen mint mindenki, Shane is nagyon szeretett a puha fűben pihenni, élvezni a napot, mely meleg fuvallatot fújt, s elmeredni a semmibe, miközben a felhők szélirányos változását tanulmányozza. Valóban kellemes ez az élet. Szeretett gyerek lenni. Barátai igen kevés volt ebben az időben, - ami őt nem is izgatta, hiszen elvolt a maga világában - viszont ahogy a napok teltek, a gyerekek befogadták maguk közé. Az udvaron átszelő hadsereg nem jelentett mást, Moore kapitány a fedélzetre lépett. Imádtak kalózosdit játszani. Szokatlan volt barátainak, amikor betegágyra került a fiatal, hiszen vezető nélkül mire mennek? Csak ebédelni tudtak a mászóka tetején. Nem választhattak helyette mást. Ő volt a tökéletes kapitány számukra. Gyógyulása után örvendezve rontottak rá Shane-re, ki majdnem összeesett a súly alatt, de nagy vigyorral az arcán visszaölelt mindenkit. Igen ám, de tudniillik, hogy a kapitány nem lehet puhány. Shane parancsot adva tért vissza a fedélzetre. 

 Cseperedésük során el kellett hagyniuk a hajót. Érdekesebbnek ígérkezett az autóversenyzés, a sport, azon belül a football. Az utóbbit kedvelték a leginkább. Minden nap ezt játszották, kivéve ha otthon maradt a labda. Ilyenkor egy fához álltak, s vezényszóra futni kezdtek - vagy leültek  a bitumen széléhez és ott autóversenyzők módjára kommentálták az eseményeket. Nem volt veszekedés abból, ki nyerje meg a versenyt, hanem a történésekhez igazodtak. Ha Shane azt mondta, megelőzte társát, az pánikolva lépett a gázra, s próbálta magát visszahozni. Nem sírt azért, mert nem ő volt az első. Volt, hogy "balesetet szenvedett az autójával", ezért abba kellett hagyniuk a játékot, ezzel a barátja kezét feltartva jelentette ki az óvoda előtt, hogy "Ő NYERT!". Ezért is kedvelték olyan sokat. Nem a győzelemre hajtott, hanem a jókedvre. És ekkor még csak 4 éves volt. Ugyanúgy, mint ikertestvére, Tyler Moore. Ő valahogyan nem kereste bátyja társaságát. 

 Amikor bekerültek az iskolába, s az első osztályos - apró padokat kezdték koptatni, kicsit megesett a szíve. Itt már nem voltak játékok mindenütt, mint abban a megszokott térben. Ezeket könyvek, na meg az ábécé a falon váltotta fel. Ijesztő helynek tűnt. Valami új, szokatlan helynek. De meg kellett harcolnia vele. Azzal, hogy nem csak három osztálya van az iskolának - hogy nem csak olyan fiatalokból áll a társaság, mint ő és társai. És nekifutott. Napokba telt mire sikerült teljesen beilleszkednie, szabadon és természetesen mozognia. Viszont ahogy máshol, úgy itt is voltak gondok ugyanis a felsősöknek mindegy egyes iskolában szokásuk bántani az újakat. Volt amikor felhúzták a gatyáját,  na meg a fejére húztak egy női bugyogót. Neki itt elég volt. Belevaló gyermek létére itt sem okozott csalódást - a sarkára állt. Agyilag érettebbnek tűnt ez a 7 éves fiú, mint ők. Műveltebb is volt a kultúrája. Szókincse bámulatosan magas volt. De kiröhögték. Shane napjai egyre rosszabbodtak az iskolában. Lassan mindennapi dolognak számított, hogy megalázták, míg nem úgy gondolta, talán neki kellene változtatnia, hogy végre befogadják, s békén hagyják. Tanárjai nem ismertek a fiúra. Folyton az igazgatóiban lógott, intői is egyre csak gyarapodtak, és nagyon sokat verekedett. Ez megtetszett a nagy testbe zárt pisiseknek. Tényleg elismerték, ami még nagyobb hatással volt Shane-re. Nem tudhatta, hogy ez rossz. Azaz tudhatta, csak valami folt eltakarta szeme elől a választ. Egyre rosszabb gyerek vált belőle. Igazán akkor szakadt meg, mikor 12 évesen jött rá, hogy csak kijátszották. Újra megalázták, s szemtől-szembe megmondták neki az igazat. Hogy kihasználták. Ez egy nagyon mély pont volt a fiatal számára. Még sötétebb volt, mint valaha. Bosszút esküdött, amit bár nem sikerült végre hajtania, folyton merényleteket követett el ellenük. A bukott diákokat eltávolították, s már teljesen magára maradt. 

A falusiak jól ismerték Shane-t, és a viselkedéséről is mindent tudtak. A legrosszabb, legkomiszabb kölyöknek tartották. Na meg ravasznak. Sokszor hasonlították a rókához, de a leginkább elterjedt mondás az volt, hogy "rosszabb, mint Shane Moore" 

Viselkedése ellenére rettentő okos volt. Ötödik osztályban, mikor még az egyenletet sem vették, Shane már tudta, mivel kell szemben állnia a következő évre. Mindig előre tanult. De csak miután kiosztott pár pofont a tanulók között. Bár magatartása nem volt a megfelelő, nem akarták kirúgni az általánosból. Ő volt az iskola esze. 

 Továbbtanulása során újabbnál-újabb dolgokba került bele. Messzebbre kellett utaznia, nem csak a falu túlvégébe sétálni, és így az élete is bővülni kezdett. Sosem késett, de minden délután elment csavarogni. Felfedezte a várost, s annak másnál-másabb lakóit. Drogosok, cicások, alkoholisták, jó útra tértek, rossz útra tértek, kukások, s még ezer meg egy ember között sétált már el. Megfigyelte őket. Kipróbálta az alkoholt; melynek első napján három napig az ágyat nyomta - a füvet; mi során megtapasztalta, milyen lehet wc papírnak lenni - s még egy macskát is a vállára vett, melyet Speed névre keresztelt.

Állapota miatt itt is kiközösítették. Többszöri alkalommal verték meg őt sikátorokban, sötét utcákon, elhagyatott területeken, s ő ehhez már kezdett hozzászokni. Az anyagért megharcolva ő is nekitámadt embereknek. Volt, hogy ellenfele fogak nélkül tért haza, vagy vérveszteségben elhunyt. Ez volt az első alkalma, hogy embert ölt. És nem állt le. Bár az irodalom, matek, fizika és a kémia jól ment neki, valahogy ezekből az esetekből nem tudott tanulni. Ehhez nem volt külön könyv. Vagy csak nem is akarta, hogy legyen. A boltokban ott volt a kirakatok élén, de ezeket valahogy nem akarta figyelembe venni. Élvezte, és nem akarta abbahagyni. Vérre szomjazott. Ökle kénytelen volt alkalmazkodni ezekhez a helyzetekhez. Nem látszott valami izmos férfinak, de jó erőben volt. 

Tulajdonképpen mára már beleégett az öldöklés az életébe. Álcázni kezdte magát, hiszen nem egyszer volt, hogy bíróság elé állították. Viszont valamilyen oknál fogva ártatlannak nyilvánították. A sok fűvel összeszedett pénzzel fizette le ellen pártja ügyvédeit. Mikor bandát akartak vele alapítani, ő ellenkezett. Magányos farkasnak hívta magát. 

 Életét Tyler - öccse - is megnehezítette, mikor hazatért. Shane teljes ellentéte volt. Volt barátnője, saját lakása, bankszámlája, egyszóval mindene, ami egy jó élethez kellett. Megpróbált bátyján segíteni, de ő csak eltolta magától. Merényleteit megakadályozta, s már mikor az utolsó csepp is a pohárba ért, megfenyegette. Agya még inkább kezdett elborulni. London pár lakosát lemészárolta, - köztük Samantha Brown édesanyját - Tyler nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedni kezdett neki. Minden rosszba belevitte. Hogy ne derüljön ki a titok, - vagy mégis - Shane az öccsére fogott mindent, s hazugságra kényszerítette. 

Hazudnia kellett egy bolt kirablásáról, melyet ő maga kellett, hogy kifizessen - és persze egy érzelmi szálon pendülő dologról is, melynek lényege, hogy Samantha szakítson vele. Ugyanis Shane nem szerette volna, ha egy lány is megtudja a titkát, és a nyakára boruljon ő is. Persze a féltékenység is közrejátszott, de ezt már nem említette meg öccsének. 

Tehát ha Tyler nem tette meg amit kért, Shane meggyilkolt valakit.

 Colin Clark élete is hasonló, viszont ő egyáltalán nem gyilkos, se nem drogos, vagy egyéb ilyen. Egy dolog van, amit ki tudna nyírni, az saját maga. Azaz a lelke. Már ütött-kopott, néhol töredezett, de még tartott valamennyit. Pont annyit, hogy tudjon hinni. Amnéziájánál ütött be a krach. Sajnos nem minden mozdulatára emlékszik. Különösen nem azokra, amikor maga Shane Moore kísérleteit akadályozta meg. Hősnek tartották, mikor sikerült lebuktatnia a sorozatgyilkost.

~ 14. rész

"Légy gyors..."

/ Colin szemszöge /

 Elég szarul éreztem magam, amiért tönkre tettem Samantha telefonját. De nem bírtam látni még a srác nevét sem. Akaratom ellenére üt a kezem. Nem tudok parancsolni magamnak. 

-Figyelj, hívd fel az enyémről. -kotorásztam a zsebemben mobilom után, majd mikor a kezembe akadt, a lány felé nyújtottam.

-Köszönöm, Colin. Kedves tőled! -mosolyodott el, mi az én arcomra is egy enyhe boldogságot csalt. Colin Clark, a rohadt életbe! Mit mondtam? NE LÉGY PUHA PÖCS! 

Kellemesen beszélgettek egymással. Nem tudtam magam hova tenni, és még el sem tudtam magam foglalni semmivel. Csak álltam, s hallgattam miről beszélgetnek. 

"Akkor holnap?"

E két szó többször is áthasított a fülemen. Mikor Samantha letette a telefont, remegő kezekkel nyúltam a készülékért.

-Jól vagy? -kérdezte aggódóan, s visszább húzta karját.

-Igen, persze... visszaadnád? -mutattam a mobilra, mit azonnal át is adott.

A London Eye lábánál elkezdtem parázni. Nem tudom miért, de egyszerűen féltem felszállni a kabinra. Lehet a tériszony miatt. De megtettem... Samantha igazán boldognak tűnt, mi sokszor megmosolyogtatott. Most tényleg jól éreztem magam.

-Puhány vagy... -nevetett.

/ másnap /

 Az ebéd illatára felkelve gondoltam, nem lehet olyan korán. Sőt, ellenkezőleg. A lépcsőn ledöcögve düledeztem korláttól a falig, s mikor leértem, egy várt vendéggel találtam szembe magam.

-Zayn... örvendek! -ásítottam.

-Viszont! -biccentett fejével, s a lány felé fordult.

-Megvárom, míg megebédeltek. -mondta. -És nem kényszeríthetsz evésre. Tele vagyok. 

Amíg enyelegtek, ittam egy pohár vizet, s savanyú pofákat vágva néztem eme csodálatos párt. Hánynom kellett tőle. Elviselhetetlen volt számomra. 

-Gondold át kétszer. -szóltam a poharamat - mellmagasságba - feltartva. 

-Mire gondolsz? -kérdezte Samantha értetlen tekintettel. Nevetni kezdtem.

-Ha szar randit akarsz, csak menj. -kuncogtam, s újra kortyoltam a folyadékból.

Nem szóltak hozzám. Inkább elmentek kettesben, minthogy az én társaságomat viselték volna el. Meg sem lepett. Újra egyedül maradtam a lakásban. 

-Hát, akkor elmegyek sétálni... -gondolkodtam hangosan, majd cipőt a lábamra kapva trappoltam ki a biztonságot nyújtó otthonból.

Egy Pepsi kóla dobozát rugdosva értem el egészen egy elhagyatott parkolóig, ami már elég lepukkant volt. Körülnéztem. Nem láttam senkit, csak az árnyékom. Leültem pár percre megpihenésképp, majd ezt követve hazaindultam. Úgy értem, haza - haza. 

Házunk egész mereven állt a helyén, bár a kerttel senki sem foglalkozott. Mit is vártam volna az öregtől!? Sosem teszi ki a lábát... maximum ha kocsmába megy. - Beléptem ex kúriámba. Pókhálók lógtak a falon, s a vakolat is vészesen potyogott. A por vagy öt centi vastagon pihent a bútorokon, min ujjamat végighúztam, majd összedörzsöltem. 

-Szervusz fiam. -köszönt egy ismerős, mély hang. 

-Apa. -biccentettem. -Látom nem vitted túlzásba a takarítást. 

-Elmentél.

-Nem bírtam tovább a képed. -mosolyogtam.

-És? Összejött végre? Vagy túl puhány vagy még mindig hozzá? -kuncogott, mi teljesen felidegesített. De nem mutattam ki.

-Fogd be, fater. Semmi közöd a magánéletemhez. -válaszoltam bunkó stílusban.

-Szóval nem. -nevetett immáron hangosabban. -Mit is vártam volna tőled, Colin... -illegette a fejét, s körbejárt. Szememmel, majd egész fejemmel követtem lépteit, míg nem a hátam mögé került. Felemelte a pólóm.

-Látom, nem múltak el. -nézte az ő okozta hegeket. 

-Sosem fogom megbocsájtani.

-Nem is kértem semmi ilyesmit, fiam. 

-Nem vagyok a fiad.

-Majd a halálom napján visszasírsz. 

-Soha. -mosolyogtam, mi egy nagy pofont kísérelt. -Most elmegyek... -mondtam, s másodpercek múlva már letoltam a kilincset. Távoztam. Most már örökre. Hallottam, hogy egy porcelánanyag tört darabokra az általam bezárt ajtón.

Minek is jöttem ide? Fogalmam sincs. Talán utoljára látni akartam. Nehéz volt elfogadni azt a tényt, hogy soha nem volt igazi apám... 

Az utcán sétáltam, mikor egy kéz markolta meg vállamat a hátam mögött. Elrántott magával. Számat befogta, hogy ne tudjak kiabálni... mégis próbálkoztam. Tompa volt... nem sikerült. Amikor begyűrt az autóba, összekötözte kezeim. Hason feküdtem a hátsó üléseken, míg ügyködött a csomóval.

-Ki a picsa vagy?! -kérdeztem kényelmetlen, nyögdécselős hanggal, de nem adott rá választ. Felültetett, majd szememet egy fekete ruhaanyaggal letakarta. Becsapta az ajtót mellettem. Léptei a volán mögé vezették, majd éreztem, hogy gurulni kezdett az autó. Bepánikoltam. 

 Mikor a jármű leállt, a pasas kirángatott belőle, s egy lépcsőn keresztül kellett lelépdelnünk. Szűkösnek éreztem a teret, ugyanis ketten alig fértünk el egy fokon. Nyikorgott az ajtó, így úgy véltem, hogy egy egész öreg épületről lehet szó. Méghozzá egy pincéről. Ahogy beértünk, ledobott egy székre, majd szememről letépte az anyagot, mi megakadályozta hogy lássak.

-Ki maga? -kérdeztem. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát... ameddig meg nem fordult. -Tyler?! -nem hittem a szememnek.

-Majdnem. -bólintott. 

-Majdnem?

Újra nem vélt választ adni. 

Lépteket hallottam a lépcsőről, ahonnan mi is lejöttünk. 

-Ő Tyler. -mutatott teljes hasonmására. 

-Moore?! -pislogtam.

-Mi folyik itt, Shane?! -zaklatottnak tűnt a srác.

-Oh, elhoztam egy kicsit játszani... -kaján mosolya rosszabb volt, mint az enyém. 

-Hogy... hogy érted azt, hogy játszani? -kérdeztem bátortalanul.

-Shane... nem teheted... -Tyler szemei könnybe lábadtak.

-Dehogynem. 

Azzal kaptam is az újabb pofont.

-Figyellek egy ideje... rájöttem, hogy megnehezíted a dolgom. 

-Érdekes elmélet. Főleg úgy, hogy fogalmam sincs, miről beszél!... -mondtam a fájdalomtól összeszorított szemekkel.

-Egy héttel ezelőtt.. az egyik éjszaka... nem emlékszel?

-Emlékeznem kéne? 

-A buszmegálló. -forgatta szemeit, mire megráztam a fejem, ezzel azt jelezve, nem tudom miről hablatyol. -Fel akartam robbantani, de te ezt megakadályoztad. -folytatta, mi egyáltalán nem rémlett. Értetlen fejjel bámultam tovább Shane-t. -Szétverted a kocsimat.

-Milyen kocsi volt? -érdeklődtem, nem mintha többet is összezúztam volna.

-Egy fekete lamborghini. 

-Ohh! -bólogattam, elbambulva. -Nem, nem rémlik... -néztem bele elrablóm szemeibe, miben haragot láttam. Újabb ütésre állt jobb ökle.

-Állj, állj, állj! -kiáltottam nagyobb hangerővel, s gondolkodni kezdtem. -Sajnálom... azt hittem eszembe jutott. 

-Elég a játékból... 

-Maga mondta hogy játszani hozott, nem? 

-Inkább ne köss bele... -szólt a távolabbra ülő iker, ki egy régi fotelben magába roskadva, elég gyatra életkedvet sugárzott. Testvére felé dobott egy vasrudat, mit mellőlem vett fel, de Tyler kitért a tárgy elől. Díjaztam gyors reflexét.

-Akkor mesélek egy másik esetet... -gondolkodott. -Egy másik este be akartam törni valamely lakásba... de te, megint ott voltál.

-Emlékszem. -szóltam közbe.

-Tényleg? Ez re...

-Nem. -válaszoltam kérdésére, -miközben félbeszakítottam - mi eléggé feldühítette, s újra ütött, már nagyobb erőt kifejtve. 

-Shane... -szólt Tyler, kiről nem is vett tudomást. -Shane, kérlek... hagyd ab...

-Nem. 

És a most következő történést el sem fogjátok hinni. Megint megütött. 

-Shane! -Tyler egyre jobban felemelte a hangját. -SHANE!

-FOGD MÁR BE, IDIÓTA!

Mikor a nagyobbik testvér, azaz Shane távozott, Tyler és én magunkra maradtunk. Csak ketten. Remek, csöndes percek voltak.

-Mi ez az egész? -kérdeztem remegő hanggal, de elsőre nem válaszolt, így megkérdeztem mégegyszer. Erre már reagált.

-Ő a sorozatgyilkos. 

-Mi? -értetlenül néztem tovább a srácot.

-Aki után folyton futottatok. Shane. 

-Mi közöm van hozzá, hogy idehozott? 

-Kérte, hogy távolítsalak el valahogyan. Nem érdekli mit teszek veled, csak távolítsalak el. És nem tettem meg... 

-Hogy lehettem ott valahol, ahol nem is voltam ott? 

-Többször is a megakadályoztad a merényleteit. -mondta, min elég mélyen elgondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy valami itt nincs rendben, és hogy Tyler szavainak talán még hihetek, - a láttak után - ezért elmerültem magamban.

-Az amnézia... -suttogtam.

-Mi? -kérdezte meglepett tekintettel.

-Amnéziás vagyok. -válaszoltam egyszerűen, mi kitágult szemeket dukált számomra. Már értettem. 

-Nem mondod komolyan... 

-Komolyan befellegzett miattam?

-Ja. Elképesztő voltál. Hősies.

-Tényleg én voltam az?

-Ismerem a mozdulataid. Biztos vagyok benne, hogy te voltál.

-Ez őrült... 

-Hogy van Sammy? -kérdezte rekedt hanggal, mi szomorúságot éreztetett.

-Jól van... 

-És te? Te jól vagy?

-Nem. 

-De hát mosolyogsz...

-Mosolygok? 

-Igen.

-Hát, akkor az arcom biztosan hazudik.

-Miért? 

-Nem szeretnék erről beszélni... 

-Mondd csak! -parancsolta.

Sóhajtva, de belekezdtem. -Mostanában nem tudom mi folyik körülöttem.

-Ezt hogy érted?

-Cselekszem, s arra ébredek, hogy Samantha ordibál velem. És fogalmam sincs, miről van szó... csak hallgatom, ahogyan rám panaszkodik. Aztán volt, hogy magamba állítottam egy villát.

-Magadba?

-Pontosabban a gyomromba. Olyan volt, mintha álmodtam volna... és mikor "felébredtem", tényleg bennem volt. 

-Ez morbid...

-Az. 

-Tudod mi a legrosszabb? -kérdeztem tőle, mire érdeklődő szemei felém szegeződtek. -Hogy szeretem őt.

-Ez miért rossz? 

-Mindenki őt szereti. A másik, hogy így eltaszítom magamtól.

-Én már  nem tudom, mit érzek iránta. Shane megtiltotta, hogy a közelébe menjek.

-Ki ő, hogy így parancsol neked?

-A bátyám. És a londoni sorozatgyilkos. Ez nem elég?

-Ő csak egy 20 éves barom, akinek elszállt az esze, mint nekem... csak én ennél pár fokkal jobb állapotban vagyok, és nem mészárolok embereket... remélem.

-Lehetetlen lenne leállítani.

-Honnan tudod? Meg sem próbáltad.

-Most kinyitom az ajtót. -mondta a témától teljesen függetlenül.

-Mi?

-Ha kinyitottam, eloldozlak, és fuss.

-Várj... 

-Be van kamerázva a pince. Látni lát, de nem hall. Ha eloldoztalak, fuss, és ne nézz vissza. 

-Hogy érted, hogy ne nézzek vissza?!

-Úgy, hogy ne nézz vissza. Csak tűnj el, és azonnal hívd a rendőrséget. Ott az asztalon a mobilod. -mutatott az ajtó melletti mélybarna bútorra.

Körbenéztem, s egy pisztolyt is megpillantottam egy másik ajtó mellett.

-Ha észreveszi mit csinálsz, le fog jönni.

-Igen.

-Le fog lőni azzal a szarral ott... -biccentettem a fegyver felé.

-Tudom. -hangja bánatot sugallt. 

Tyler elindult az előttünk álló ajtó fele, s kinyitotta azt. Nyikorgó hangja felállította a szőrt a hátamon, melyre még a hideg esti fuvallat is rátett. 

-Légy gyors... -mondta miközben felém sétált, s elkezdte eloldozni a csomót. Elgémberedt testrészem alig bírtam megmozdítani, mikor kiszabadultam. De megragadtam a srácot.

-Eressz el, és rohanj! -rántotta el a kezét.

-Nem... te segítettél nekem, én is segítek neked!

-Te ezt nem értheted... eressz!!! -erőszakosan ellenkezett. Nem várhattam tovább... futnom kellett. Az asztalon pihenő mobilomat felkaptam, s tárcsáztam Mr. Brown-t. Több másodpercen keresztül csöngött. Vedd fel... gyerünk... 

-Halló!? -szólt a vonal túloldalán.

-Mr. Brown! Nyomozza le a mobilom koordinátáit! 

-Mi a frászról beszélsz, Colin...?! Te futsz?

-Le fogok merülni! Siessen! 

Amint megkaptam az információkat, s a maradék időmben még meg tudtam magyarázni a legfontosabbakat, Mr. Brown utánam eredt. Telefonom feladta a szolgálatot. Fény nélkül maradtam... ami elég nehéz volt számomra.

-Nyugodj meg Colin, már csak pár percet kell kibírnod... erős vagy... nem kell félni a sötétben... -nyugtattam magam, azzal a jeep-em vakító lámpáit észleltem szemem sarkából.

-Colin! -szólt ki az autóból Mr. Brown, mire azonnal beszálltam a járműbe. Tyler-t találtam magam mellett. Sziszegett, mit nem tudtam értelmezni. Lejjebb vezettem a tekintetem, s vért pillantottam meg jobb karján, mit erősen szorított. Shane műve volt. Bár, ő számított rá. A jeep mögül újabbnál újabb lövések hallatszottak.

~ 13. rész ~

"Ő nem csak egy szimpla rajongó... ő Samantha."

/ délután - 13:37 /

 Izgatott voltam, s úgy éreztem, semmi sem veheti el ezt a jókedvet tőlem. A pénztárcám tartalmát viszont annál inkább. Louis folyton megvetetett velem mindenféle pékárut, üdítőt vagy valami apró, s nem apró nassolni valót. Az volt a kifogása, hogy "otthon felejtette" a tárcáját, közben pedig végig ott bujdosott a zsebében.
-Szép hely. -zörgette a zacskót, miközben megragadott belőle egy pogácsát.
-Add ide. -téptem ki a kezéből, és betoltam egészben a számba.
-Héj! Az az enyém!
-Már a gyomorfenekemé. -nyeltem nagyot, majd élvezettel teli sóhajtással próbáltam felidegesíteni, mi jelezte, hogy nagyon finom volt.
-Tartozol nekem egy pogácsával.
-Te meg 32 euróval, haver! -nevettem, s megpillantottam a Brown család háza sarkát. Lépteim gyorsulni kezdtek, mit Louis nem annyira bírt tartani apró lábaival.
-Lassíts már! -kiabált utánam.
-Gyorsíts!
-Tudod, kezdem bánni, hogy eljöttem veled.

 Az ajtó előtt beparáztam. Az imént - pár perce - még le se lehetett lőni, most meg parázok. Hát ez szép, Zayn Malik. Valamit nagyon jól csinálsz.
Kopogtam, mit talán még maga az ajtó sem hallott volna, ha lenne füle.
-Ennél még a hangyafing is hangosabb.
-Fogd be, Louis! -kopogtam újra, ezúttal nagyobb hangerővel. Samantha végre ajtót nyitott. Bár arcát nem egészen láttam, hiszen csak résnyire volt tárva, azért örültem neki.
-Zayn?! -csodálkozott. -Louis? -majdnem elájult.
-Zayn és Louis. Személyesen. -motyogta a hátam mögött apró barátom.
-Ja. Ömm... -gondolkoztam.
-Mit akarsz? -kérdezte bunkó módon.
-Látni akartalak... meg... -nem tudtam neki mit mondani.
-Miért? Nem úgy volt, hogy "látni sem szeretnél"? Hát ez szép...
-Nem. Mi? Várj... ki mondta neked ezt? -meglepődtem. Soha nem tudnék neki ilyet mondani... bárcsak ő is tudná... végül is nem törhetek rá azzal, hogy "Helló, drága Samantha Brown! Szeretlek, és sosem tudnék neked semmi olyat mondani, amivel megbánthatnálak."
-Teljesen mindegy... -mondta. -...szóval? Mit akarsz?
-Louis, mit akarok? -suttogtam.
-Randit akarsz. Mondd neki hogy szereted, vagy mit tudom én! Nem vagyok lány... nem tudom mit szeretnek ilyen helyzetekben.
Bólintottam, s fejemet újra a lány felé vezetve nagy nehezen belekezdtem.
-Samantha Brown. Szeretlek, és randit szeretnék kérni tőled... -szemeimet, s számat összeszorítva vártam a választ, de amire csak felkészültem, annál is rosszabb dolgot kaptam az arcomba.
-Becsapta az ajtót. -nagyra tágult szemekkel Louis felé pillantottam.
-Be ám. -bólogatott. -Tényleg jól elcsesztél valamit.
-Köszönöm, hogy emlékeztettél rá. -sóhajtottam, mire Louis félre lökött.
-Na majd én. -ropogtatta meg ujjait, s ökölbe szorított kezeit hátrahúzta. Azt hittem betöri az ajtót, de jól átvert. Csak enyhe barátias kopogást folytatott. A lány viszont nem jött ki.
-Mindegy Louis... hagyd. -már épp hátat fordítottam, és indulni készültem, míg Louis csak verte az ajtót. Csak várt, és nem érdekelte, hogy már a kapunál járok...
-Már meg ne sértődj, de milyen rajongó az, aki nem nyit maga Louis Tomlinson-nak ajtót? -kérdezte még mindig dörömbölve.
-Ő nem csak egy szimpla rajongó, hanem Samantha Brown... a jövendőbeli feleségem.
-Egyelek meg...! -olvadozott. -De attól még kinyithatná!
Egyre erőteljesebb volt.
-Hát... -bólogattam.
-Drága ajtó mögüli Samantha Brown! Nyisd ki az ajtót, kérlek! Zayn valami rohadt fontosat akarna neked mondani!!! -üvöltötte, hátha meghallja.
-Mi? Mit akarok neki mondani?! -kérdeztem őrült tekintettel, s a srác mellé lépdeltem. Készültem volna megtépni, de ekkor a lány kitolta a fenekét. Persze, nem szó szerint. Louis meglökött, jelezvén ezzel, hogy mondjak már valamit, ezért hablatyolni kezdtem.
-Én... -szenvedtem. Én......... -ismételtem, majd lehajtott fejjel sóhajtottam. -Szeretlek! -mondtam már nyugodt hangnemben. Majdnem sírtam, amiért ilyen kínosan közöltem vele.
-Mi? -kérdezte.
-Louis kényszerített! -mutattam a mellettem álló törpére.
-Héj!
-Nos, Louis jól tette... -nyomott puszit a számra, mi talán alig ha volt fél másodperc, én teljesen lefagytam. -De most tényleg nem érek rá.


Pillangóim újra verdesni kezdtek, és Louis kézmozdulatai a szemem előtt sem ébresztettek fel gyönyörű álomvilágomból. Nem tudtam magamhoz térni. Túl szerelmes voltam hozzá. Vigyorogtam, s mikor már észben visszatértem a való életbe, ugrándozva lépdeltem le a lépcsőről.
-Állati cuki vagy, de komolyan.! -nevetett rajtam Louis, mire vállba vágtam, s feljajdult.

/ Colin szemszöge /

 Nevetséges volt, ahogyan Sammy körülöttem legyeskedett. De tényleg. Folyton hozta a borogatást, amire nem is volt szükségem, és a kelletnél többet foglalkozott velem.
-Kössz. -sziszegtem, miközben felhúztam magam, és a pultnak támaszkodtam.
-Nem ismerek rád, Colin... -motyogta, de nem véltem választ adni neki.

Egy nap elteltével sem sajogtak a sebeim, s ahogyan felnyitottam a szemem, a kora reggeli napsugarak mohó módra támadták meg retinám. Égetett, és már majdnem megvakultam, de jó volt. Legalább szép napunk van.

Ledöcögtem a lépcsőn, és a nagy ásításom közepette Samantha új, csodálatos vöröses - szinte narancssárga - haját fedeztem fel. Ez új volt. Még sosem festette be a haját. Viszont remekül illett pihe-puha, sima arcához. Tán' még jobban beleszerettem... nem lehetsz újra puha pöcs!
Fejemet megrázva léptem tovább fokról-fokra, míg nem leértem a parkettáig.
-Szép reggelt, Samantha! -köszöntem álmosságtól sóhajtozva.
-Neked is.
Szomorúnak tűnt.
-Mi a baj? -kérdeztem kérdőíves kéztartással. -Talán zavarok?
Beleszagoltam a levegőbe, s reggelimet megérezve felcsillant szemekkel pillantottam a lányra.
-Palacsinta?
-Az. -mosolygott, majd ez a száj újra legörbült.
-Remek. -dörzsöltem egymáshoz a két tenyerem, majd asztalhoz ültem. Vártam az első összegöngygyölt finomságot.

Felemelő íze volt. Ez az az egy étel, amit még képes vagyok nem mohó kajazabáló szörny módjára magamba tömni.
-Nagyszerű szakács lennél. -beszéltem teli szájjal, a palacsintán nyammogva.
-Köszönöm.
Elmosolyodott. Jó volt ezt látni. Mostanában ki tudom szűrni az őszinteséget és a hazugságot, és ez teljes mértékben eredeti volt. Ellentétben velem, Én nem voltam eredeti.
-Sajnálom a tegnapit. -motyogtam. -Kiengesztelhetnélek valamivel?
Gondolkodott, s láttam rajta, hogy nem jut eszébe semmi.
-Elviszlek a London Eye-ra.
Láttam ahogy szemei felcsillantak.
-Az rohadt drága. Nem fizethetsz helyettem...
-Elviszlek a London Eye-ra. -ismételtem meg.

 Mr. Brown lépett be az ajtón, kit Samantha egyből letámadott. Az öreg arcán fáradtságot lehetett látni, mit a lány kérdőre is vont.
-Mi volt a munkahelyen?
-Majdnem elcsíptük a rohadékot. -csettintett.
-Min múlt volna? -kérdezgetett tovább a lánya.
-A lábán. Gyorsabb volt mint egy futár. -célzott az Útvesztő című filmben szereplőkre, min mindannyian elnevettük magunkat. Jól esett őszintén mosolyogni. Meg is lepett.
-De ha nem gond, én most megyek durmolni egy keveset. Egész éjszaka le sem hunytam a szemem.

Miközben Samantha édesapja lezuhanyzott, s eltette magát pár órára, mi összekészültünk a kiránduláshoz. Kollekcióm fő darabjai egy pár Vans cipő, mustár sárga csőnadrág, fehér póló és sötétkék cipzáros pulóverből állt, míg Samantha öltözéke megfogóbbnak ígérkezett. Nem túl mélyre vágott virágos ruha, minek nadrágrésze egybe volt varrva a felsőjével,  magassarkúja pedig kellően magas volt és fekete.
-Mehetünk? -kérdezte csípőjét kitolva, mire felkaptam a fejem. Lehet, hogy túl észrevehetően néztem, mert elnevette magát.
-Ja, persze... hogyne. -indultam utána.
Az ajtón kilépve elterveztem ulticélunkat, minek első állomása a Big Ben volt, ahol szinte minden nap van valami muzsikus. Tulajdonképpen ezt imádtam azon a téren a legjobban. Na meg az óratoronyt. De a zene valahogy jobban megfog.
-Imádom ezt a helyet. -csodálta a tornyot Samantha, mire elmosolyodtam. A szökőkút előtti pad felé sétáltam, hogy majd leülök, de a lány telefonja megcsörrent. Kijelzőjén a "Zayn" nevet pillantottam meg, s úgy tettem mintha megbotlottam volna, - ezzel kivertem a lány kezéből a mobilt.
-Jézusom, Colin! Megőrültél?! -kapta fel a pocsolyában ázó eszközt, mit azonnal nyomkodni kezdett, hátha működik még.
-N... ne haragudj... utálom a londoni járdákat... -szomorú pofát vágtam. Samantha megvonta a vállát, s ciccegve felém fordult.
-Te ne haragudj. Nem kellett volna rád förmednem. -mondta miközben feladta a küzdést mobilja életéért.
-Be se kapcsol? -kérdeztem.
-Nem... idióta iPhone-ok... -sóhajtott.

/ Tyler szemszöge / 

 El sem hiszem, hogy minden füttyszójára ugrok, mint egy jól nevelt kutya. Bár lehet, hogy így is volt... jól voltam nevelve, ellentétben vele. Ő inkább elkényeztetett volt, mint nevelt. A mondás, ami "olyan mint Shane Moore" szövegként futott, elég terjedt volt a falunkban. Rám azt mondták, aranyos kölyök vagyok... ő meg egy huligán. Ez ma sincs másképp. Csak itt az a baj, hogy engem is mindenbe belevisz. Sőt... azt állítja be, hogy "Tyler Moore tört be ide-oda, s amoda" Ilyen egy igazi testvér? Ha igen, én rohadtul nem kérek belőle. Nem vagyok huligán. Nem vagyok szemét. Nem vagyok csaló. Nem vagyok semmi ilyen. Samanthát sem csaltam meg. Shane feküdt le a nővérével... hazudnom kellett, hogy elhagyjon. De mi áron? Hogy továbbra terrorizálhasson... hogy újra belevigyen valamibe, ugyanis ha nem teszem, csak nekem lesz rossz, s azoknak a családoknak, kiknek egy-két tagját lemészárol. Ezért tettem azt, amit nem akartam. Hazudtam arról, hogy én feküdtem le Elizabeth-tel, nem a bátyám, csak hogy megmenthessem Sammy-t. Inkább megteszem amit mondd ez a féreg, minthogy más lássa kárát. Inkább tartsanak bunkónak, parasztnak s egy senkinek, minthogy olyat bántson, aki nekem fontos, vagy másnak az. Talán már túltettem magam a lányon, és már nem sírok minden nap érte, attól még hiányzik, és legszívesebben elmondanám neki, hogy mi a helyzet, de nem tehetem. Egyszer a sírba fog vinni. Nem beszélve arról, hogy Shane a londoni sorozatgyilkos... Emberek haltak meg azért, mert nem engedelmeskedtem neki, vagy szimplán ellenségei akadtak. Elég súlyos, kábítószeres ellenségei, kik az ő zsákmányára hajtottak. Legalább elmondhatom magamról. hogy nincs unalmas életem. Csak a baj az, hogy ezt idegekkel nem lehet bírni. Elég gyorsan bele lehet fáradni abba, hogy a legrosszabb embernek tartanak, mikor nem én vagyok az. Akit keresnek, - többek között maga Mr. Brown és társai - az Shane Moore, a bátyám. Az ikertestvérem...

~ 12. rész ~

"Az a mitugrász kölyök beleszeretett egy hercegnőbe..."

 Zayn elhagyta a  házat, miközben bementem Samantha szobájába, s leültem mellé.

-Megoldottátok? -kérdezte mosolyogva, majd sóhajtva jeleztem neki, hogy valami bajt akarok vele közölni. Mosolyát egyből lefakasztotta az arcáról, miközben rákérdezett.

-Mi a baj?

-Tetszik neked, ugye? -kérdeztem a témára rátérve.

-I... igen. Azt hiszem... miért? Mit mondott? -zavarodott volt.

-És megcsókolt. Ugye?

-Igen. Colin!? Mi a frászt akarsz mondani?! -felemelte a hangját, mire befogtam a száját.

-Shhh... -simítottam le róla az ujjam. -Ő nem szeret téged.

-Mit... mi? Colin! -sírásra álló szemei nem hatottak meg.

-Ja. Panaszkodott. -álltam fel mellőle, s nézelődni kezdtem. Egy fénykép megfogott, ezért a keretet megragadva - lassan - magamhoz emeltem. Ő volt rajta az anyjával. -Állítása szerint szarul csókolsz. -leraktam a keretet, ujjamat pedig végighúztam az íróasztal peremén.

-Nem... ezt nem hiszem el...

-Hazudtam neked valaha?

Nem válaszolt.

-Na, látod. Viszont... -a padlóról egyre jobban felemeltem a tekintetem, s féloldalasan pillantottam rá. Zaklatott volt. Szíve kalapált, amit legalább két méter távolságról éreztem, a levegőt pedig elég hevesen kapkodta. Lesokkolt, és nem tudott sírni. Vagy szimplán nem volt mersze előttem kimutatni azt, amit érez. Nem tudom pontosan.

-Én nem hiszek neki. -mondtam, mire bamba fejét felkapta.

-Mire gondolsz? -kérdezte értetlen fejjel, s kaján mosolyt kerekítettem arcomra, majd felé lépdeltem. Elé álltam, leguggoltam, majd a szemébe nézve - némán - próbáltam válaszolni. Nem értette. Kezemet arcához kapva felálltam, - eközben - csókot leheltem ajkaira. Több másodpercig tartott ez a "varázslat", mit csak a levegőhiány tudott félbeszakítani. -Szerintem jól csókolsz. -mondtam választ adva neki előző kérdésére, miközben levegőt vett. Nagyra tágult szemeit rám meresztette.

-Fordulj fel!

E két szó többször is visszacsengett a fülemben, de nem hatotta meg a szívem. Az önelégült mosolyom nem tudta nem elhagyni a szám, amit már a felháborodott lány nem láthatott, ezért - szinte kinevetve - ültem le az ágyára, s csak ültem, és vártam vissza jön-e. Nem is kellett neki sok idő.

-Ez az én szobám... kimennél?

-Hát persze. -mosolyogtam, majd nyögve feltápászkodtam az ágyról, végül távozni véltem.

 Napokig nem szólt hozzám. Elment mellettem, mintha ott sem lennék, pedig amikor lehetett, villantottam neki egy gyönyörű diadalittas mosolyt. Nem hatottam rá, ezért leültem a megterített asztalhoz, s belekóstoltam a mennybe. Bár, alig ha ízleltem valamit. Úgy vedeltem, mintha valamiféle versenyen lennék, vagy éppen a trójai háború előtt pár perccel ültem volna asztalhoz, miközben a csatasorban kellene már állnom. Tulajdonképpen ízeket nem is éreztem... ahogy mást sem.

-Sammy. Mi van Zayn-nel? Rég nem láttam. -törte meg a csöndet Mr. Brown, ki az asztalnál ülve szürcsögött forró levesén.

-Biztos megvan valahol... csak nem itt. -húzta a száját Samantha, mire hangosabban kezdtem a tányér aljához csapni fényes kanalamat, minek visszatükröződéréből láthattam a lány arcát. -Abbahagynád? Moderálhatnád magad! Köszönöm! -tett idegesítő mozdulatokat apró kezeivel.

-Megmondanád, hogy mi a bajod velem, Samantha? -elég hatásosan sikerült a kiborultat játszanom. Még magamnak is tetszett. Az asztalhoz csapott evőeszközöm többszörösen visszapattanva fémes hangot adott ki, mely drámai csöndet keltett a konyhában.

-Őszinte beszámolót szeretnél? -gondolkodott, majd tekintetét lassan rám vezette. -TE vagy a bajom, Colin Clark! Eljátszottad a hatalmas legjobb barátot, majd mikor már teljesen megbíztam benned, megcsókoltál! Megőrítenek az érzelemkitöréseid! Egyáltalán miért is költöztél ide?! Csak rontod a levegőt! -szavai mosolygást késztettek bennem, de sajnos ezt most ebben a pillanatban nem villanthattam elő. Ajkaimat behúztam, s a földet kezdtem pásztázni.

-Tudni akarod? -pillantottam rá. -Az apám miatt. -egyszerűen bukott ki a számon e mondat. Samantha hallgatott, mint a sír. Gondolom várta a folytatást.

-Ácsi... te megcsókoltad a lányom? -törtek elő az öregből az apai ösztönök. Úgy éreztem, mintha máris puskát ragadott volna legszívesebben, mint a többi normális apa, de nem. Inkább csak meglepett volt. Samantha pocsék kérdéseire fókuszáltam.

-Sam... -illegettem a fejem. -Nem ismered azt az embert. -minden porcikám remegni kezdett. Nem tudtam, miért és hogyan, de ezt nem színleltem. Viszont jól jött... hatásosabb volt a színjátékom. -Egy alkoholista rohadék, aki gyereket sem érdemelne. Egy igazi pöcsfej! -hangomon haragot fedezhettek fel. Mr. Brown reflexből vízért sietett, melyet egy nagyobb pohárral elém tolt, hogy szépen lassan azt kortyolgatva megnyugodjak. Mikor azt felemeltem, kisebb része kibukott belőle.

-Hazudsz, Colin... hazudsz... tudom hogy hazudsz. -sutyorogta, mire ázott szemeimmel - térdeimről levezetve a tekintetem - felpillantottam rá.

-Ahogy gondolod, Samantha Brown. -álltam fel a székből, sötétkék pólómat pedig mellkasomig felhúzva hátat fordítottam a lánynak, hogy aztán megpillanthassa mélyre vágó hegeimet, melyek már nagyrészt begyógyultak. -Jól nézd meg.

-Ezt okozhatta bármi, vagy bárki más... hiszen ő az apád!

-Samantha, a rohadt életbe! -rángattam le magamon a pólót, melyet könnyeimtől már teljesen eláztattam. Vitánkat Mr. Brown mobilja zökkentette meg. Dolgozni hívták.

-Ne haragudjatok, skacok... mennem kell. Mire hazajövök, oldjátok meg. Nem akarok sírós kölyköket látni az Én házamban! -húzta fel a bakancsát mondandója közben, majd kulcsait megragadva - melyek csörgése miatt összerezzentem - kilépett az ajtón.

-De ha neked ez tényleg nem elég... -folytattam, miközben egyre feljebb húztam pólóm ujját. -...tessék! -dugtam az orra alá agyon vágott karomat. Szemei csillogtak a szomorúságtól. Mindkét könyökét az asztalra támasztotta, majd arcát tenyerébe süllyesztette.

-Ki vagy te? -förmedt rám, melyre ártatlan álarcom teljesen elkopott, s összetört. A sírást abbahagytam. Szinte hallani lehetett, ahogy a szilánkra törött darabkák a földön többször is megpattantak. Elmosolyodtam a lányon.

-Nem tudom. Senki sem tudja. -kuncogtam. De napról-napra egyre másabb. -sétáltam a konyhapult fele, miközben minden lehető dolgot aprólékosan felmértem. -Az a porbafingó kölyök volt az igazi Colin Clark... míg nem jöttél Te... -gúnyos hangsúlyt tituláltam. -Ugyanis ki miatt nem vagyok én - én?

-Nem tudom... -hangja remegni kezdett, miből tudtam, nemsokára sírni fog.

-Az a mitugrász udvari kölyök beleszeretett egy hercegnőbe, kiről eddig álmodni sem mert. Folyton csak rá tudott gondolni, míg nem eltervezte, hogy megszólítja a bájos lányt. De ő - igaz, elfogadta - magasan tett rá. Nem számított, hogy a fiú egyfolytában a háta mögött loholt, nem hallotta fáradságtól telt hörgését. Folyton megbotlott, és mégis képes volt visszahozni egyensúlyát... míg nem maga a hercegnő uszályába zúgott pofára.

-Mi a szarról beszélsz, Colin?!

Ha ezeket az idióta kérdéseket kézzel lehetne fogni, azonnal az arcába vágnám azzal, hogy "azt próbálom elmagyarázni, hogy szeretlek, bazdmeg!" Ezért csak kulturált ember módjára válaszoltam.

-Rólad, drága hercegnő. -kiemeltem utolsó szavam, hogy rájöjjön végre, ki kicsoda a történetből.

-Colin Clark. Te idióta vagy, idióta viselkedéssel és szavakkal.

-Művelt vagyok, nem idióta. -förmedtem rá, miközben az éppen kezembe akadó - villát - a pulthoz csaptam, kellőképpen. -Colin volt az idióta, hogy lehetetlent mert álmodni.

-Nem értem a szavaidat...

-Az udvari kölyök. -vezettem vissza a történetre.

-Beszélj érthetően, kérlek!

-Én érthető vagyok. Te vagy az értetlen... sőt! -röhögtem némán. -Elérhetetlen!

-Te hülye vagy... nem érthető.

-Colin Clark akarok lenni.

-Tudod ki volt az? -kérdeztem rá nem sokkal, de mintha némasági fogadalmat kötött volna, nem válaszolt. Ezt megtettem magamban. -Hát ez az... én sem. -bólogattam, s magamhoz vettem az imént meggyötört villát a márványlapról. -Milyen lehet szenvedni? Jó? Rossz? Én már nem tudom. És mit ér az ember érzelmek nélkül? Semmit. Abszolút semmit. És mondhatok valamit? Te tettél ezzé. -vezettem rá a tekintetem nézve, mit reagál.

-Fejezd be...

-Amit látsz, mind miattad van. -fokoztam.

-Hagyd abba, Colin!

-Megváltoztattál. -teher nélkül buktak ki számon ezek a szavak. Samantha szemei könnybe borultak, min többször is elnevettem magam.

-Utállak... -motyogta.

-Nekem oké. -rafinált voltam. -És mit szólna ezért Zayn?

-Miért? -értetlenül pillantott fel rám.

-Hogy megkínzod a legjobb barátod, csak azért, mert segíteni próbált!?

-Nem vagy többé a barátom, Colin. És mi a szarról beszélsz???

Alig hagytam, hogy mondatát végigmondja. A kezemben forgó evőeszközt magamba döftem, s a vértől fulladozva - számára ijesztő helyzetet keltve - nevettem. Sziszegve köpködtem ki magamból az elhasznált levegőt.

-Legjobb barátok voltunk, Samantha! Miért teszed ezt velem?! -a villa egyre mélyebbre hatolt.

-AZONNAL HAGYD ABBA! -bőgte. Szemei már a Niagarához voltak hasonlók.

-Kérlek, ne kínozz... -úgy beszéltem, mintha mindezt ő tenné velem... pedig hozzá sem ért az evőeszközhöz. És ez még nem volt elég. Ökölbe szorított  jobb kezemet arcomba mélyesztettem, mely a nagy lendületben kibillentett egyensúlyomból, s ezt a nyolcadik alkalommal elismételve a földre zuhantam.

-Samantha... -neve vért kísérelt. -Én szerettelek...

-Miért? Miért...? Miért tetted ezt? Ha? Mondd meg! -mellettem guggolva sírt arcomra, mire hiénaként nevettem fel.

-Te teszed ezt velem.

/Zayn szemszöge/

Szemei akár a délben csillogó tenger, oly kék... teljesen elveszi az eszem. A szája  habos-babos süteményekhez képest is túl lágy, s ha a legfinomabb dolgot mondanám, - melytől vízesésként kezd csorogni a nyálad - az sem hasonlítana erre az érzésre. Teljesen más, mint eddig. Lepkéim nem csapkodtak... vadul verték a hasfalam. 

-Mit gondolsz, Louis...? -fordultam a srác felé, ki mellettem ülve szürcsölte hideg, hűsítő jégkásáját.

-Elég idegesítő hogy várnom kell, mire végre felolvad. -forgatta a műanyag poharában lévő jeget.

-Sammy. Mit gondolsz Sammy-ről? Van esélyem nála?

-Jaaa, hogy Samantha! Nem tudom.

-Mit csinálhattam rosszul?

-Haver, megcsókoltad. -felelte Louis, mire felemeltem a figyelmem. -Ami nem is lett volna probléma, ha nem a szakítása után pár nappal teszed ezt...

-Megcsókoltam... -ismételtem meg.

-Igen, Zayn. Megcsókoltad.

-Én megcsókoltam... -most esett le, mit tettem ott a kórházban.

-Ezt már mintha hallottam volna valahol. -újra beleszürcsölt a hűsítőbe.

-Megcsókoltam!

Örömömben, egyben kínomban felálltam a kanapéról, és a hajamba túrva szálltam el magamtól. Valami leírhatatlan érzés fogott el, melyet körülírni is nehezen tudtam magamban.

-Mit csináltál? -késztetett arra, hogy még egyszer kimondjam.

-MEGCSÓKOLTAM! -tártam szét a karom.

Felemelő volt ez az érzés. Rongybaba módjára zuhantam vissza a kanapéra, miközben arcomat a tenyerembe mélyesztettem, s azt erősen lehúzva eldeformált arccal néztem rá a mellettem ülő barátomra.

-Wow, ez új. -nevetett.

-Louis, el kell mennem hozzá. -ragadtam meg a srác vállát, mire ő kitágult szemekkel bámult maga elé egy kék szívószállal a szájában.

-Van ott Wi-fi? -kérdezte halál komoly tekintettel.

-Igen, van.

-Menjünk.

~ 11. rész ~

"Megeshet, hogy már kiesett, hogyan kell oltani."

 Zayn elhagyta a termet, s tovább ültem - tétlenül - egymagamba, míg fel nem kelt a fiú.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Zayn Malik valaha is megcsókolna. Hihetetlen volt. Ajkai puhák, forrók voltak. Még a legjobb csókomat is felülmúlta, pedig az sem volt semmi. A korom fekete haja, a csodálatos aranybarna szeme, cuki orra, érdekes és kíváncsivá tevő ajkai egy az egyben tö-ké-le-tesek. Egyszerűen egy álompasi. Jézusom, én teljesen beleestem... nem hiszem el... tiszta őrültség! Vagy... én vagyok őrült megszállott?

Nem tudom pontosan, hogy hány percet vagy órát ülhettem itt, nem tudtam érzékelni az idő múlását. Colin mocorogni kezdett, mire felfigyeltem. Felém vezette a tekintetét, majd elmosolyodott.

-Jó reggelt, Csipkerózsika! -motyogta, majd felült. Nem bírtam megállni, hogy ne öleljem meg. Magamhoz szorítottam, ahogy csak tudtam, mire felszisszent. Engedtem a szorításon.

-Ugyan, semmiség. Csak sokat aludtam, és elgémberedtek az izmaim. -nyújtózkodott.

-Hülye vagy, tudtad? -kérdeztem félig sírva, félig pedig nevetve.

-Aha. -bólogatott.

/Colin szemszöge/

Érdekes estém volt. Rémálmokkal teli, érdekes este. Rá kellett jönnöm, hogy ezek, amik tudatom alatt játszódtak le bennem, teljesen igazak voltak. Lássuk csak... hány éve gürizek egyetlen egy lányért? Hm, egy, kettő... pontosan 12 éve. Ez elég hosszú idő, és lássuk be, ezalatt már akár feleségem is lehetett volna. 

 Reggel 10 óra volt, mikor ránéztem az órára. Samantha az ágyamra támaszkodva aludt, miközben én a plafont néztem, és gondolkoztam. Egyáltalán nem a lányról, sem semmilyen érzelem szaftos szarságról. Tervezgettem a jövőmet. Meg szeretném ismerni a világot, és nyitott szemmel kell járnom. Tudni akarom, milyen részeg szemmel látni a világot, menekülni azoktól a bajoktól, amiket elkövettem, nem pedig a szabályoknak élni, és úgy meghalni, hogy nem volt semmi izgalom az életemben. Az átlag unalmas. Ne csak azzal a személlyel akarjunk boldogok lenni, akit szeretünk... próbáljunk magunk miatt is azok lenni.  Az egész szar lenne, ha mi nem tennénk izgalmassá. Ezért is van az, hogy betépett embereket látunk az utcán. Ők is az izgalmat keresték, csak vannak, akik túl mélyre zuhantak. Nem találták meg azt a kontrollt, amivel a lábuk alatt tarthatnák a földet. Mindegy is, nem túlzottan izgat.

Most már 13:45 van. Samantha nem sokat aludt, de épp eleget ahhoz, hogy kibírja a mai napot.

-Mikor indulunk? -kérdeztem.

-Nem tudom. Fel kéne hívni ap...

-Menjünk. -húztam ki a teremből a csuklójánál fogva, majd már fordultam volna a megfelelő irányba, valakinek a mellkasának ütköztem.

-Wow, haver. Te aztán jó... -vezettem fel a tekintetem a férfin. -...magas vagy. -nyeltem egy nagyot, mire az orvosom megragadta a vállam, és bevonszolt a szobába.

-Üljön le, és várja meg az eredményeket, Mr. Clark. -és már távozott is. Összefontam a karjaim, és - mint egy megsértődött kamasz - ültem a betegágyamon.

-Megmondtam. -forgatta a szemeit Sammy.

-Utálom a kórházakat. -dörmögtem.

-Nem tarthat olyan sokáig. -próbált megnyugtatni.

-Szeretnek várakoztatni.

Nem tudtam pontosan, hogy miért is kellett ilyen sokat várnom egy leletért, de azt tudtam, hogy nem tudom miért ülök itt. Biztos elájultam.

-Miért is vagyok itt? -kérdeztem Samanthától, aki kikerekedett szemekkel pillantott vissza rám. Azt hiszem most értünk el ahhoz a pillanathoz, hogy hülyének nézzen. De komolyan nem emlékeztem a tegnap történtekre.

-Majdnem megfagytál.

-Ennyi? Ezért vagyok most itt? Hah, ugye most viccelsz? -nevettem kínomban, mire kinyílt az ajtó.

-Colin Clark? -pillantott rám a nővér.

-Én vagyok. -mondtam, majd közelebb lépdelt egy papírral a kezében. Mögötte nem sokkal  később a magas pasas - az orvosom - is betévedt. Már épp ideje volt.

-A szívével minden rendben van, de...

-De? -szakítottam félbe.

-Beverte a fejét, és találtunk valami olyat, ami az amnézia alapvető tüneteihez hasonló. -magyarázta, mire kikerekedett szemekkel felálltam az ágyamról a doktor felé fordulva. Kivert a víz, és folyton nyelnem kellett.

-Bólogasson, ha ezek közül bármelyiket is tapasztalta. Emlékezet kiesés.

Bólintottam.

-Zavarodottság.

Bólintottam.

-Depresszió.

Bólintottam.

-Akkor a diagnózis nem csal. -mondta, majd áttekintette a leletet.

-Mi? Ez azt jelenti, hogy...

-Maga disszociatív amnézia traumában szenved. Nem súlyos, és orvosolható. Kerülje az alkoholt, a kábítószert, és mindent, ami képes az agya "elpusztítására". -mosolygott, majd hátat fordított és kilépett az ajtón. -Hazamehet. -tette hozzá.

/Otthon - 15:55/

Mr. Brown nem tudta felfogni a történteket, ahogy igazából én sem. Belegondolni is szörnyű volt. Nem tudtam, hogy mennyi emléket veszthetek csak úgy el, és mennyi jó emléket. Összezavarodott voltam, viszont nyugodt.

-Azért örülök, hogy itthon vagy. -veregette meg a hátam Mr. Brown, majd asztaljához ülve belekortyolt az előtte lévő bögrébe. Ha jól éreztem, kávé volt.

-Apropó, apa. -szólt mögülem Sammy. -Hogy jössz te ahhoz, hogy megadd a számom egy hapsinak, akit alig ismerek?

-Jó fejnek tűnt. -kuncogott.

-Eszméletlen vagy. -fonta össze a karjait, mire Samantha felé fordultam.

-Miről van szó? -kérdeztem.

-Apa megadta Zayn-nek a telefonszámom. -mutatott az öreg felé.

-Ha zaklatni mer, letartóztatom. -vonta meg a vállát, majd a mobil csörögni kezdett.

-Azt hiszem kezdheted. -mondtam nevetve, és az asztalon pihenő telefonra néztem. Zayn volt az. Samantha elkapta a mobilt, és elvonult vele, mintha titkolna valamit.

Fél fülemet a lányon tartottam. Nagyon halkan próbált beszélni, de feleslegesen. Mindent hallottam, kivéve Zaynt. Valami csókról beszéltek. Tehát miközben én békésen szunyáltam, ezek mellettem forrtak össze. Végül is érthető, csak nem az én részemről. Nem szimpatikus a srác. Ráadásul ahogy hallottam, ide készül. Remek. Ő hiányzik még ide. Remélem holnap tényleg amnéziával kelek, és elfelejtem ezt a marhát.

-Zayn volt az? -kérdezte Mr. Brown.

-Igen. -válaszolt Samantha, majd beszámolt az apjának. -Átjön, ha nem gond.

-Persze hogy nem! Csípem a gyereket!

Én is szívesen tökön csípném egy fogóval.

-Mi az, Colin? -kérdezte Mr. Brown. Lehet, hogy túlságosan elbambultam.

-Oh, semmi. Csak próbálok emlékezni. -legyintettem.

-Ez egy rossz vicc, Colin. -mondta Sammy, majd nevetve felé fordultam.

-Tényleg? Szerintem meg marhajó!

-Nem, ez tényleg nem volt jó. -helyeselte a lányt az apja. Hogy is ne helyeselte volna? Ezt csak én érthetem. Ők nem szenvednek ilyesfajta betegségben.

Kopogtattak. Tisztában voltam azzal, hogy ha kinyitnám az ajtót, megfojtanám Zayn-t, ezért Sammy felé biccentettem, aki egyből felállt.

-Szervusz, szépség. -mosolygott a srác, mire ujjammal úgy tettem, mintha lenyúlnék a torkomon, és meghánytatnám magam.

-Jobban vagy, Colin? -nézett át a lány válla felől, mire bólintottam egyet.

-Persze, csak egy kis amnézia, de semmi gáz. -vontam meg a vállam, mintha semmiség lenne.

-Ne, ez komoly?

-Olyan komoly, mint hogy a karriered is csak egy papírra vetett, tele apró - fekete betűs szar. -mosolyogtam önelégülten. Díjaztam a beszólásom.

-Az amnézia emlékvesztéssel jár, ugye tudod? -kérdezte.

-Persze.

-Megeshet, hogy már most kiesett, hogyan kell oltani.

-Te nem vagy amnéziás? -kérdeztem a székre támasztva bal kezemet.

-Nem.

-Mindjárt az leszel, ha a képedbe törlöm ezt a szép, barna széket. -simogattam mutatóujjammal a bútort, majd felé pillantottam.

-Most már elég...! -szólt közbe a lány, aki magával hívta a csevegő partnerem.

-Mi volt ez, Colin? -kérte számon Mr. Brown.

-Áh, semmi. Csak nem kedvelem a pasast. -válaszoltam.

-Miért?

-Nincs különösebb okom rá. Ami pedig van, rám tartozik.

-Rendben. Nem faggatlak, de gondolt át kétszer, miket mondasz. A te érdekedben mondom.

-Ugyan mi történhetne, ha kibukna pár dolog a számon?

-Több, mint gondolnád.

Felmentem az emeletre, s bekopogtam Samantha ajtaján.

-Hé, Sammy! -szólítottam meg. -Engedj be!

-De hisz nyitva van... -szólt az ajtó mögül, mire megfogtam a kilincset, s letoltam. Valóban nyitva volt.

-Nézd, haver. Ne haragudj. -fordultam Zayn felé. -Tudod, rohadt nehéz felfogni a kórházban hallottakat. Kicsit felhúztam magam. Beszélhetnénk? -kérdeztem az ajtóra mutatva, mire felállt, és rábólintott. Mosolyogva - magam előtt - kiengedtem, és hablatyolni kezdtem a mai napomról.

-Csak berágtam. Nehéz feldolgozni ezt az egészet... gonodolom nem tudod milyen. -magyaráztam, miközben behajtottam az ajtót.

-Haver, én sajnálom. -mondta, majd kattant a zár. -Bunkó voltam. Nem így kellett volna keze...

-Pont leszarom, hogy kezeled a helyzetemet.

-Mi? Várj...

-Samantha beszélt velem... -sóhajtottam. -Rólad. -tettem hozzá.

-Mit mondott? -kérdezte felcsillant szemekkel.

-Nagyon rámozdulós voltál vele szemben. Nem díjazta, hogy megcsókoltad. -bólogattam jobbra-balra, mire letörten a földet kezdte pásztázni.

-Tudtam... -támasztotta meg a kezeit a falon. -Mit mondott még? -nézett át a válla felett.

-Azt, hogy jobb lenne ha békén hagynád. Nem érdekled.

-Mekkora egy barom vagyok... -fogta a fejét, s arcát a tenyerébe temette, majd erősen lehúzta azt.

-Haver, nem akartam volna beszélni veled, ha nem így lenne.

-Helyrehozhatnám?

-Igen. Azzal, hogy elmész.

-Mi?

-Gondolj bele. Most szakított a barátjával, és te máris rámozdulsz. -mondtam, s bólogatni kezdett. benyitott Sammyhez, és elköszönt.

-Sajnálom, de behívtak. Fel kell énekelnem pár dolgot... tudod, vokál, meg ilyenek...

-Ohh, hát... sok sikert! -mosolygott a lány, majd felállt az ágyáról, és megölelte Zayn-t.

Hah, ez csak összejött! Tiszta a pálya... Samantha az enyém, rohadék! Hahaha!

~ 10. rész ~

"Tarts ki..."

 Felkeltem. Ordítva, de sikerült felkelnem. Samantha rohant a szobába.

-Colin! -fogta le a vállam, én pedig könnyes szemekkel ordítottam.

-Ez egyre rosszabb, Sammy! -bőgtem. -Nem bírom...

-Mi...? Mit nem bírsz? -kérdezte, mire feleszméltem, hogy kimutatom az igazi érzéseim. A lány előtt sírtam... életemben először. -Colin! -szólt rám, de csak próbáltam visszafojtani a bennem lévő dolgokat. Tudtam, hogy a sok felhalmozódott érzelem rossz hatással van az emberekre, de ha ezt most kiereszteném, nem maradna egybe a szoba. Harag, düh, szerelem... amit csak el tudtok képzelni. Minden szar a lelkem mélyén ülepedett... -Mondd már! -rángatott.

-Nem... nem, nem, nem! -ráztam a fejem, közben a könnyeim már ellepték a paplant. -Nem mondhatom el...-suttogtam.

-Miért nem?

-Boldognak akarlak látni... csak boldognak, érted? Valaki olyannal, aki rohadtul szeret, és megszenved érted... de basszus, te ezt kurvára nem látod! -mondtam mindvégig lehajtott fejjel, s közben rá-rá pillantottam. Az ujjaimmal játszottam a térdem, s a az azon fekvő paplan  tetején. Nem szólt semmit... gondolkodott.

-Beszéltél Zayn-nel? -kérdezte.

-Ja. -szipogtam. Azt hiszem ágyneműt kell cserélni.

-Jézusom... -mondta a szájához kapva, s felállt a székről. -Ne haragudj... most... -mutatott az ajtóra, célzásképpen a távozására. Bólintottam. Odament az ajtóhoz, és megállt. Mintha elfelejtett volna valamit.Visszafordult. Felemelte a mutatóujját, majd egyből le is rakta. Felém gyalogolt. Fél lábával az ágyra térdelt, és átölelt, ami most nagyon jól jött... nem tudom, hogy mennyire árultam el magam, vagy mennyire nem, de ez az ölelés olyan szívszorongató volt. Olyan... megerősítő. Megnyugtató. Meleg, baráti, nagyon fontos ölelés. Elengedett, és végigsimította a vállam, ami szintén nagyon kedves érzéssel töltött el. Kisétált az ajtón, s halkan maga mögött óvatosan behajtva lépett ki a küszöbön. Amikor a zár kattant, én újra a párnának zuhantam, és jobban bőgni kezdtem, mint az imént. Ökölbe szorított kezemet a vizes paplanra csaptam, ami kissé csípte a kezem, de ezt már emellett a sok gond mellett nem éreztem. Felálltam, és fogtam a fejem. Forró volt, viszont a lábam jég hideg. Fel-alá járkáltam, s próbáltam elterelni a gondolataim, de a belső hang folyton azt mondta, hogy "ne menekülj el magadtól, Colin..." Mindent csináltam... a legtöbbször észre sem vettem, hogy mit, de állandóan mászkáltam, és téptem a hajam. Mintha küzdöttem volna magam ellen... Észre vettem, hogy a földszinten járok, méghozzá a nappaliban. Egyáltalán hogy kerültem ide le? Teljesen megőrültem... Úgy gondoltam a levegő jót tesz, ezért kimentem a garázs elé, hogy kiszellőztessem a fejem. Gondolkodtam, ami csak sírásra késztetett.

"Samantha sosem fog viszont szeretni, te mitugrász." "Egy senki vagy, érted? Sosem lesz barátnőd!" "Ugyan ki akarna valaki olyas gyereket, mint amilyen te vagy?" "Menj haza lúzer, nem vagy idevaló!" "Mik ezek a foltok rajtad? Csak nem vert meg apuci?" Egyszerűen elegem volt. Mindenből. Alison is jókor hagyott itt... de mit tehetnék? Ilyenkor indulnak nyaralni.

Már fél órája sétálok innen-oda, és nem tudok megnyugodni. Egy erdő felé ballagtam, ahol senki sem lát, se nem hall... ott talán kiereszthetek mindent. Az avart magam elé rugdosva sétáltam egyre beljebb, és amikor már elég távol voltam a várostól, a földre zúgtam.

-A kurva életbe... -ütöttem bele ököllel a levelekbe, amik a fejem fölé repültek. Zokogtam... amennyi ki akart jönni, kiengedtem. Bár nem hinném, hogy egy éjszaka elég lesz erre. Egy fához vonszoltam magam, és nekitámasztottam a hátam.

/Sammy szemszöge/

 Meglepett, amit Colin mondott... nem akarok ilyen tolakodó lenni, de Zayn mostanában folyton a nyakamon lógott, mióta szakítottunk Tyler-rel. Ez tényleg furcsa... lehet, hogy Colin erről beszélt vele? Jézusom... lehetetlen. Ő egy sztár, én meg egy Sammy... 

Nem tudtam elaludni. Tyler és Zayn járt az eszemben. Nem hagyott nyugodni az, amit hallottam. Utáltam Tylert, amiért ezt tette velem, de valahol mégis éreztem valamit... viszont Zayn is itt van. Imádom őt, és nem úgy, ahogy kellene. Nem úgy, mint rajongó... rájöttem, hogy rohadtul szeretem őt. Jól esett, hogy körülöttem ólálkodott, én pedig eltoltam magamtól. Szörnyű ember vagyok. Nem is én lennék... elűzöm magam mellől azokat, akik jót akarnak nekem. Hát ez csodás.

 Végre sikerült álomba gondolkodnom magam. Egész jót aludtam, míg fel nem keltett a mobilom csengőhangja. Nézzük csak... hajnali 3 óra... ki lehet az? Ránéztem a telefon kijelzőjére, és szemben találtam magam Colin nevével.

-Helló... na mi... -emeltem a fülemhez, s rögtön kérdeztem volna, de félbeszakított.

-S... Sam... -didergett. -Samma... Samantha! -sikerült kimondania a nevem. Az aggodalmam az egekbe szökött.

-Mi... mi az, Colin? Mi a b....

-Samantha. -nyögte. -Azon-n-nal gyere az erdőbe! -nyöszögte, majd hallottam, ahogy kiesik a kezéből a telefonja. Rohantam le a lépcsőn, hogy felkeltsem apát, de valamiért ő már lent volt a konyhában.

-Apa, azonnal el kell mennünk az erdőbe! -mondtam, és már öltöztem is.

-Mi? Mié...

-Colin...

-Miért van Colin az e...

-SIESS MÁR! -kiabáltam rá, pusztán csak idegből. Közülünk csak ő tud vezetni, és hát... rendőr. Az ilyen ügyekben jobb, ha őt hívom először. Beszálltam az autóba, apa pedig pár másodperccel utánam futott. Ahogy az autóba tette a lábát, a gázra lépett. Szerencsére nem volt messze.

-Innen sétálnunk kell. -állította le az autóját.

-Rendben. -mondtam, s kiszálltam a járműből. Gyors léptekkel és egy zseblámpával kerestem a legjobb barátom, akit talán már halálra dermedve találok meg.

-Samantha! -szólt felém apa, mire azonnal felfigyeltem. Megtalálta Colint. Távolról láttuk, hogy bekapcsolta a vakut telefonján, ami egy igazán okos ötlet volt. Odafutottam hozzá, és egész testemmel átöleltem. Ahogy didergett ő, úgy remegtem vele együtt én is. Rémes volt. A bőre akár a jég, a színe fal fehér.

-Nem hiszem el, Colin... Colin! -dörzsöltem a hátát, míg apa is utolért.

-N-n-ne ha-r-agudj... S-Sa-mmy... -motyogta.

-Miért haragudnék? Colin, mi a frászt kerestél itt kint?! -kezdtem pityeregni, és éreztem, ahogyan egyre jobban elenged a teste. Folyton a nevét mondogattam, és beszéltem hozzá, de alig válaszolt. Nem tudta nyitva tartani a szemét.

-Colin, a jó büdös életbe! Velem kell maradnod, érted? Nem hagyhatsz itt... -sírtam.

-Én... én mindent túlélek. -mondta, végül teljesen lehunyta a szemét. Apának ordítottam, aki meleg pokrócokat hozott a srácnak. Körbetekerte, és megnyugtatott. Volt pulzusa. Lassan dobogott a szíve, amit hallani sem bírtam. De folyamatosan a karjaim közt volt.

-Mit keresett itt kint? -kérdezte az öreg.

-Nem tudom... sírt az éjszaka. -mondtam már nyugodt állapotomban, azonban hangom még mindig remegett. Simogattam a fiút, reménykedve hogy fölkel... de nem kelt fel.

Hazaértünk. Apa bevitte a kanapéra Colint, és felhívta a mentőket, akik pár percen belül megérkezhetnek. Mindvégig a fiú mellett ültem, és fogtam a puha, hideg és sápadt kezét. Tulajdonképpen már szorítottam...

Nem tartott sokáig, míg vártunk. Megszólalt a csengő. Apa ajtót nyitott, és beengedte a mentőket, akik hordágyra fektették Colint. Betették az autóba, ahova én is beülhettem, és elindultunk. Apa a saját kocsijával jött utánunk.

-Tarts ki, kérlek. -beszéltem hozzá, mire a sofőr társa hátrafordult.

-Jó pasi. -viccelődött a pasas, mire elmosolyodtam.

-Rendbe fog jönni? -kérdeztem.

-Persze.

Még mindig a fiú kezét szorongattam.

-Együtt vagytok?

-Nem, nem. Ő a legjobb barátom.

Addig társalogtunk, míg oda nem értünk a kórházba. Mindig kirázott a hideg az ilyen helyektől. Az az állandó hipó szag csavarta az orrom, ahogy beléptünk az ajtón, és tüsszentenem kellett.

-Egészség! -mondta a sofőr segéde, én pedig bólintottam.

-Mr. Brown, innentől átvesszük a gyereket. Ha gondolja, este maradhatnak, de kivizsgálás alá kell vetnünk a fiút.

-Köszönjük! -mondta apa, s rögtön rám vezette a tekintetét. Maradni akartam, ezért újra bólintottam.

-Rendben. Akkor a lány marad.

Colint eközben már a szobájába tolták, ahova még nem mehettem be. Egy óra múlva láthatom, remélhetőleg már jobb színben. Ennek a kórháznak elég jó hírneve van, tehát nem szeretnék csalódni az orvosokban. Bár, ez annyira nem is érdekel... inkább csak látni akarom, hogy jól van-e a legjobb barátom. Türelmetlen vagyok ilyen helyeken.

Leültem a váróterembe Colin szobájával szemben, és megpróbáltam higgadt maradni. Lehajtott fejjel szórakoztam az ujjaimmal, közben eszembe jutott Zayn, ahogy pár napja lefogta azokat. Olyan meleg és puha volt a keze... nem fogom elfelejteni. Gyengéd volt.

-Helló! -köszönt rám Zayn. Várjunk... ő mit keres itt? -Hallottam, hogy mi történt Colin-nal. Gondoltam bejövök... -mosolygott, majd leült mellém.

-Honnan tudod? -kérdeztem rá csodálkozva.

-Apukád felhívott.

-Ácsi... honnan van meg neked az apám telefonszáma??

-Leírta nekem, amikor nálatok voltam. Azt mondta, hogy ha bármilyen gyanús dolgot meglátok, hívjam fel. Tudod, ez a tipikus seriff duma. -magyarázta.

-Értem. -mondtam, majd egy rövidebb idő elteltével újra megszólalt.

-A tiéd is megvan. -hajolt közelebb hozzám, majd azonnal vissza is tért a saját székére.

-Hogy MI? -szinte visítottam. Zayn elővette a telefonját, és tárcsázni kezdett. A füléhez emelte a mobilt, és várt, míg meg nem csörrent a telefonom. Le volt halkítva, de a zsebemben éreztem, ahogyan rezeg. Elővettem. Ismeretlen szám volt. Zayn felé mutattam, aki mosolyogva bólogatni kezdett.

-Az bizony az enyém. -mondta.

-Hát ez hihetetlen. -motyogtam. -Apám komolyan megadta neki a számom...

-Legalább már tudlak zaklatni! -nevetett, mire elmosolyodtam.

-Nem veszem fel.

-Kényszeríteni foglak.

Ahogyan nevetett, ahogyan mosolygott, szemeit kissé összehúzta. Imádtam minden megmozdulását. A legrosszabbkor is képes volt kihúzni belőlem egy mosolyt, vagy bármit, ami a boldogsághoz kapcsolódik. Mellette nem éreztem, hogy hiányzik Tyler. Mellette egészen más volt. Mellette őszintén boldog tudtam lenni.

-Mi az? -kérdezte, mivel látta, hogy elbambultam.

-Ja, semmi... csak gondolkodtam.

-Hölgyem, most már bemehet! -jött ki egy ápolónő Colin szobájából, mire felpattantam.

-Esetleg én is bemehetnék? -kérdezte Zayn jobb kezét feltartva - jelentkezve - a nőtől.

-Csak tessék. -mondta kedvesen, majd a papírokkal a kezében távozott.

Beléptem az ajtón, amivel szemben az ágy helyezkedett. Colin orrában egy kis kanül volt, amivel a jelenlegi állapotában könnyebben tudott levegőt venni. Rossz volt így látni, de már nem volt fal fehér a teste. Fogtam az ágy melletti széket, és leültem. Újra megfogtam a kezét, ami megnyugtatott. Bár az a látvány nem, hogy infúzió lógott ki belőle. Zayn lassú léptekkel mellém sétált, és a szék háttámlájára tette a kezét. Körülnézett, és talált egy sámlit. Mellém rakta, majd ráült. Vett egy nagy levegőt, felemelte a kezét, és a combomra emelte azt. Meleg volt, nem úgy, mint Colin keze. Az még mindig nem volt tökéletes.

-Rendbe fog jönni. -simogatott.

-Persze hogy rendbe fog jönni. -válaszoltam, majd Zayn szemeibe néztem. Olyan gyönyörűek... mindig a legédesebb csoki jut róla eszembe. Olyan finom, bársonyos tekintete van. Nyugodt volt. Láttam, hogy kicsit álcázza, de nyugodtságot sugárzott.

-Köszönöm. -mondtam, immár már Colin kanüljét vizsgálva.

-Mit?

-Azt, hogy itt vagy. Egyedül nem bírnám. -néztem rá a combomon fekvő kezére, majd újra a szemeibe. Izgatottan csillogtak. Úgy éreztem, készül valamire. Felállt. Kicsit habozva, de felém fordult, és lehajolt. Karjaival átfonta a nyakam, és felemelt.

-Én sem bírom... nélküled. -mondta, majd kezeit visszahúzta mindaddig, míg el nem érte ujjaival a fülem tövét. Magához húzott. Méghozzá az ajkaihoz.

// Colin //

Nem láttam semmit. Minden olyan sötét volt. Nem hagytak nyugodni a hangok, amik körülöttem suttogtak. 

-N... nem értem... -forogtam magam körül. Csak foszlányokat kaptam el. 

-Ki vagy te? -kérdezte a hang, mire felkaptam a fejem.

-Én? Én... -válaszolni akartam, de valahogyan elfelejtettem a nevem. 

-Még a saját nevedet sem tudod? -kérdezte suttogva.

-Én... nem emlékszem. 

-És arra emlékszel, ki voltál ezelőtt? 

-Mielőtt? -nem értettem a kérdését.

-Mielőtt meg nem ismerted Őt. 

-Nem tudom. Nem emlékszem semmire! -mondtam immáron könnyes szemekkel.

-Én tudom. Azt is, hogy miért vagy kórházban.

-Kórházban vagyok? Várj... ez csak egy álom, ugye?

-Igen, ez egy álom. De éppen egy betegágyon fekszel. És én segíthetek neked. -hallottam, hogy lépked... először csak egy árnyat láttam, majd ahogyan haladt felém, kirajzolódott az arca. Teljesen olyan volt, mint én. Szemei karikásabbak, haja tépettebb volt. Végül elém állt. Hátra kellett lépnem egyet. Lesokkolt, amit láttam. 

-Te... én... -hablatyoltam. 

-Én te vagyok. Te pedig én. Segítened kell nekem. 

-Ugyan, miért segítenék? -köptem az arcába a szavakat, ám bár félve.

-Hogy magadra találj. -mosolygott, de nem ártatlanul. Láttam a szemeiben, és a szája állásában, hogy amit akar, az rossz. Persze az én részemről. -Ez nem te vagy. 

-Ki? Miről beszélsz? -kérdeztem, miközben szememmel követtem mit csinál. Körülöttem lépkedett. Már kezdtem szédülni.

-Teljesen elvette az eszedet. 

-Kiről beszélsz?

-PONTOSAN TUDOD, KIRŐL BESZÉLEK, TE BAROM! -ordította a szemembe, mire elestem. Féltem magamtól... ez az ember egyáltalán én lennék? 

-Nem, nem tudom. -néztem fel rá, bár nem egészen láttam. Olyan volt, mintha valahol lett volna egy ablak, amin besüt a nap. Égette a szemem.

-Erőltesd meg magad. -fordított hátat nekem. -Nem vagy te hülye. Vagy tévedek? 

-Nem.

-Hát akkor emlékezz! 

-Nem tudok... -motyogtam, mire felém fordult, és agresszív léptekkel felém sietett. Dühös volt. Ökölbe szorította a kezét, majd a másikkal pólómnál fogva felhúzott. A lendülettől nagyobb öklöst kaptam, mint amekkorára fel voltam készülve... megint a padlón voltam.

-Nem emlékszel? Hát majd én segítek neked.. -mondta összeszorított fogakkal, és két vállra fektetett. Jobb kezét ismét ökölbe szorította, majd ütött. 

-Nem... lehetsz... ilyen... gyenge! -mondta szavai között egy-egy pofont levágva.

-Hagyd abba! -mondtam vért köpve.

-NEM! -ordította. 

-KÉRLEK!!!! -úgy éreztem, mintha már a könnyeim is véresek lettek volna. 

-NEM HISZEM EL, HOGY ENNYIRE GYENGE VAGY!

-NEM VAGYOK AZ! -mondtam. 

Leszállt rólam, én pedig lassan felemelkedve néztem a mellettem ülő énemre. Eszembe jutott...

-Colin Clark... -motyogtam. 

-Micsoda? -kérdezte, miközben rám vezette a tekintetét.

-Ez a nevem.. -mondtam elbambulva. -Colin Clark... -ismételtem meg.

Colin nagy és nehéz levegővétellel tért magához. Azonnal felálltam a székről, és nővérért küldtem Zaynt, aki rögtön futott a segítségért. A nevén szólongattam, de pánikrohamot kaphatott. A kanül ellenére is nehezen vett levegőt, és zaklatott volt. Egy nővér, és egy orvos a szobába rontott. Adtak valamit Colin-nak, amitől megnyugodott.

-Nyugtató? -kérdeztem. Nem láttam, hogy mi van a kezében.

-Asztma spray. -felelte. Pár percig vizsgálgatta Colint, majd amikor meggyőződött arról, hogy minden rendben, elhagyta a szobát.

-Ha bármit észrevennétek, azonnal szóljatok! -tette vállamra a kezét az ápolónő, majd ő is távozott. Colin visszaaludt...

-Mi volt ez az előbb? -kérdeztem Zaynre förmedve.

-Mi? -kérdezett vissza.

-Tudod... a csók. -nehezen futott ki a számon ez a szó.

-Egy csók. -mosolygott.