~ 15. rész ~

"Nem ölhetsz meg... még nem"

 Mr. Brown ellátta Tyler lőtt sebét, mit fájdalmas sziszegéssel kísért. Szinte már nekem fájt. De végig mosolygott.

-Jobban vagy? -kérdeztem, miközben felvezettem rá a tekintetem. Ülésszögem elég alacsony volt. A combomon támaszkodtam, majdnem vízszintben - összefont ujjakkal. Bólintott. Nem volt őszinte, de azt hiszem valamivel mégis jobb volt neki. Amolyan megkönnyebültséget éreztem rajta... vagy mit.

-Tehát elemezzük csak ki. -csapta össze a tenyerét Mr. Brown. -Shane, a bátyád...

-Igen.

-És terrorban tartott.

-Igen.

-Mivel ő a sorozatgyilkos.

-Igen...

-Hogy én erre miért nem jöttem rá!? -sóhajtott az öreg, majd tovább vizsgálgatta a srácból kipecázott 22-es kaliberű töltényt. Még sosem láttam ilyet, csak a filmekben. Nem bírtam tovább ülve. Felpattantam, s hirtelen Mr. Brown mellett teremtem.

-Eléggé csíphetett. -motyogtam magam elé, és a lőszerre mutattam. -Esetleg...

-Megfoghatod.

Azonnal megragadtam a golyót, és jobban szemügyre vettem. Mire visszanéztem Tyler-re, ő a kanapén elszenderedett - méghozzá egy elég kényelmetlen pózban.

-Biztosra veszem, hogy azonnal lakcímet vált. -mondtam miközben az apró tárgyat az asztalra helyeztem, s az gurulni kezdett a bútor pereméhez. Elkaptam, mielőtt leesett volna.

-Colin... tudom, hogy őrültség, de...

-Megteszem, Mr. Brown... amit csak kér. -felcsillant a szemem. Újra Colin-nak éreztem magam. Sőt... napról-napra egyre jobban vagyok, és nem gyötörnek a rémálmok.

-Amíg nem késő, menj vissza Shane bunkeréhez.

-Rendben. -hiperaktívan bólogattam, majd azonnal pulcsit ragadtam. Az ajtót becsaptam magam mögött, igaz, nem akartam. Csak rohantam... már tudtam az utat, hiszen szerencsémre Mr. Brown nem egy gyilkos, aki szemtakaróval cipeli haza a gyerekeket.

Mikor már elég közel voltam a házhoz, bokrok mögött - vagy között - kezdtem bujkálni, s közben próbáltam csak az ott történő dolgokra koncentrálni. Folyton zizgett valami a fülemnél. Csapkodtam magam, de nem hagyta abba. Egyre jobban felidegesítettem magam rajta. Rájöttem, hogy az apró lény biztosan többet lát, és nem kellene erősebben csapkodnom magam mint az imént, - minek erejével akár egy kígyót is agyonüthetnék - hiszen csak az én arcom bánja. A szép, sebes arcom. De csak nem hagyta abba. Felpattantam az álcámból, és össze-vissza kezdtem kalimpálni.

-A rohadt... -őrjöngtem összeszorított fogakkal, aztán észbe kaptam. Most fedtem fel magam. Azonnal leguggoltam a fűbe, s a levelek közül - már amit láttam - figyeltem Shane cselekvéseit. Autóba szállt. Becsapta annak az ajtaját. Beindította a motort. Óvatosan felemelkedtem. Ő elindult. Követni kezdtem. Gyorsított. Én is gyorsítottam. Láttam, hogy visszapillantott rám. Sapka volt rajtam, tehát tuti nem ismert fel. Szerencsémre előttem szaladt egy kóbor kutya, mi még jobban megkönnyítette az álcám. Ordítani kezdtem utána, mintha az enyém lenne, s elszökött volna.

-Héj! Kutyus! -gondolkodtam szerencsétlen állat nevén. -M... -nem jutott semmi az eszembe. -M... MALIK! -kiáltottam.

Az autó lassítani kezdett. Shane megnyugodott, hogy nem őt kergetem. Legalábbis ezt hitte... aztán lefordult. A kutya viszont nem ment arra, amerre én akartam. Új álcát kellett kitalálnom. Levettem a sapkát, majd a kapucnimat felhajtottam - mindezt futás közben. Lehajtott fejjel kocogtam a kocsi után, természetesen a járdán. Eléggé lepukkant helyre vezetett. A lámpák pislákoltak, és elég kihalt volt az utca. Maximum kettő, három gengszter szívott a járda szélén.

 Shane kiszállt a járműből, s magával vitte két bőröndjét. Kíváncsi voltam, mik lehettek benne. Fegyverek? Bombák? Apró robotok, amik elpusztítják a Földet? Na jó, az utolsó már túlzás volt. Közelebb osontam. Ráléptem egy száraz gallyra, mi egy reccsenést kísért. Azt hiszem nem látott meg. Mégközelebb léptem a gyilkoshoz. Éppen a kulcsait kereste, miközben én megpróbáltam tárcsázni Mr. Brown-t.

-Héj, megvan a tartózkodási helye! -suttogtam.

-Gyors voltál, Colin. -hangja telefonon keresztül is átsugallta a mosolygását. Lenyomozta állapotom, majd lerakta. Telefonom hangos csipogásba kezdett.

-A rohadt életbe, kérlek, ne most... -próbáltam kikapcsolni, de késő volt. Shane erősen megmarkolta azt a kezem, melyben a mobil volt. Erősen szorította... fájt.

-Colin!? -morgott.

-Hellóó! -biccentettem jobbra, majd tökön rúgtam. Elég fájdalmas lehetett, hiszen összeesett. Példányát szorongatva szenvedett a földön, míg körüljártam őt. Nehezen feltápászkodott.

-A kurva.... anyád... -sziszegte, s támadt. Ökölbe szorított kezeimnek ment neki, mikkel gyomron ütöttem. Ez már nem volt olyan hatásos.

-Oh, szóval tökön kell vágjalak, hogy leblokkolj? -kérdeztem Shane-t kielemezve. Ő erősebb fegyverhez ragaszkodott. Úgy értem, tényleg fegyverhez, mit a kabátja belsőzsebéből rántott ki.

-Haver... -nevettem. -...ezt nem gondolod komolyan!? Egy fegyvertelen ember egy pisztoly, s gazdája ellen?

-Egyel több, vagy kevesebb lakos, mit számít? -kattant a kakas.

-Ha így fogod fel, senki sem marad élve a városból!

-Tarts fel a kezed, vagy szétlövöm azt a cuki arcodat!!

-Hát, legyen... -kezeimet a tarkómhoz emeltem, s megfordultam. Háttal álltam neki.

-Mit csinálsz? -kérdezte.

-Ha lelősz, legalább ne lássam. -forgattam a szemeim.

Hallottam ahogyan közelebb lépdel felém, s éreztem ahogyan szemeivel folyton vizsgálgat engem. Nem féltem tőle. Legalábbis, neki ezt mutattam. Valójában jól tudtam álcázni ezt az érzést. Sikerült lelassítanom a szívverésem. Elém lépett.

-Hol van Tyler? -kérdezte nyugodt hanglejtéssel.

-Ha tudnám, sem mondanám meg.

-Még egyszer kérdem... -közelebb hajolt. -Hol... van... Tyler? -fenyegetőnek tűnt.

-Nem tudom...

A fegyvert homlokomhoz emelte, mire testem automatikusan remegni kezdett.

-Utoljára kérdezem.

Folyamatosan nyeltem a hatalmas nyáltömegem.

-HOL VAN TYLER? -ordított.

Szemeimet összeszorítottam, s már nem válaszoltam. Jobban a homlokomhoz szorította a pisztolyt.

-Nem ölhetsz meg... -motyogtam.

-Mi?

-Mondom... nem ölhetsz meg! Még nem! -ismételtem meg immár hangosabban, miközben lassan ráemeltem a tekintetem. Értetlen fejjel nézett vissza rám.

-Miért nem? -kérdezte.

-Mert még nem heréltelek ki! -azzal kezéből kicsaptam a fegyvert, mi a fűben landolt.

 Elkaptam a csuklóját, melyet erősen leszorítottam, hogy aztán nehogy kapjak néhány pofont. Próbált ellenállni, s nem mondom, rohadt erős volt. Nekitoltam a kocsijának, min majdnem átesett. Az arcomba köpött, mihez reflexként kaptam oda, s ezt kihasználva azonnal belém rúgott. Hátraestem. Szemeimből kitöröltem a nyáltömeget, közben hevesen pislogva feltápászkodtam. Nekirontottam, ahogy csak tudtam. A földre küldtem. Ő jobb kezét ütésre lendítette, mely elől sikerült kitérnem, majd én következtem. Shane szája erősen vérezni kezdett. Éreztem, hogy bütykeim megrepedhettek, ugyanis nem bírtam behajlítani ujjaimat. Ez nagy problémát jelentett nekem, hiszen ha két kézzel nem, akkor egyel hogy tudnék elbánni vele?

Mr. Brown életmentő pillanatban tört rá a fiatal gyilkosra egy elég erős sokkolóval, mivel a földön tudta tartani. Feltápászkodtam.

-Épp időben, uram! -bólintottam köszönésképp.

-Azt mondtam nyomozd le... nem hogy ölesd meg magad!

Végigtapogattam magam. Mindenem a helyén volt.

-Még élek. -vigyorogtam, mit Mr. Brown aligha látott. Shane-hez gyalogolt, s mellé guggolt.

-Tud gyorsabban futni, mint 100 méter másodpercenként? Ha nem tudná, ennyi a fegyveremből kilőhető 9 mm-es töltény átlagsebessége. Kap öt másodpercet... ha futni kezd, lelövöm... ha nem mozdul meg, letartóztatom.

-Kurva anyád!

-Ez nem volt benne a választási lehetőségekben. Ráadásul... -a srác kezeit összefogta, majd mondata közben bilincset kulcsolt rá. -...nem mondtam, hogy tegeződhetünk.

Shane ordibálni kezdett felém. "Nem úszod meg élve!"

Ezt igazán kétlem. Büntetése életfogytiglan. Hacsak nem sikerül valamilyen szerencse folytán megszöknie. Nem érezhetjük magunkat folyton biztonságban, mivel bennünk van a tudat, hogy vége, hiszen hűvösre tették, de számítanunk kell a legrosszabbra. Ezek után, ha sikerül is neki, még vadabb... még vérszomjasabb lesz.