~ 4. rész ~

"Mivel érdemlem ezt ki?"

-Ne haragudj... még sosem voltam ilyen helyzetben. Samantha Brown! -mutatkoztam be, mire mosolyogva felegyenesedett, és elfogadta a gesztust. Kezet rázott velem.

-Örvendek. -mondta.

-Lehet, hogy pofátlan leszek, de kérhetek egy autogramot? -kérdeztem derült, mosolygós arccal, közben végig őt nézve. Bólintott és nézelődött egy darabig, majd felém fordult.

-Nincs nálam toll... -mondta miközben hevesen a polcokat pásztázta, mire kiszemelt egyet, és odasétált. Levett egyet, mellőle pedig egy órarendet. Az íróeszközt kézfején járatta be, majd aláírta az órarendet, és a kezembe adta egy széles mosollyal.

-Nagyon köszönöm! -mondtam, és a tollat is a kezembe adta.

-Ezt majd én kifizetem neked.

-Miért nem rakod vissza? -kérdeztem.

-Mivel már használatba vettem, és mindenfelől kamerák vesznek körül. -mosolygott, és megpaskolta a vállam. A tollamra néztem, majd rá. Utána indultam. Láttam, hogy a kosarában van pár festékszóró, valami fehér ruhadarab és szivacs.

-Min dolgozol? -kérdeztem a kosárra mutatva.

-Hát, még magam sem tudom, de valami olyasmin, amihez kell festékszóró és szivacs. -nevetett halkan, majd az árukat a kasszához emelte.

-És még a lánynál van egy toll és egy órarend, amit én fizetek. -mondta a nőnek. A zsebében kotorászott, ahonnan kiszedte a tárcáját, és kiemelte belőle a nő által kért összeget. Láttam, hogy a tárcában képek vannak, amikre ráfókuszáltam, és nem meglepően a családja volt mindegyiken. Belepakolta a dolgait a szatyorba - amit ajándékba kapott - majd azokat megemelve jobbra biccentett egyet. Most... mi van? Menjek én is vele?

-Nem jössz? -kérdezte.

-Mégis hova? Zayn, engem az is lesokkolt, hogy találkoztam veled, nem hogy...

-Gyere velem! -vigyorgott, majd nekem hátat fordítva elindult a kijárati ajtó fele.

Zayn sétálni vitt, bár fogalmam sincs, hogy miért. Akármikor letámadhatják, lekaphatják őt a paparazzók, és nekem végem. Mindig hátra és magam mellé néztem emiatt. A Brixiton felé vettük az irányt, amiről tudtam egyesmást, ezért szóltam Zaynnek.

-Figyelmeztetlek, hogy le van zárva. -mondtam mielőtt odaértünk volna.

-Mert? -kérdezte csodálkozva.

-Történt egy kis "baleset"..

-Pontosabban?

-Gyilkosság. -sóhajtottam.

-Oh, ez szörnyű. Már itt is? -háborodott föl, mire lenyugtattam.

-Az apám rajta van az ügyön.

-Rendőr? -kérdezte.

Bólintottam. Zayn elmosolyodott, és forró csokizni hívott.

-Mivel érdemlem ezt ki? -kérdeztem.

-Hát, először is... nem támadtál le, mint egy őrült. Ez nálam jó. -nevetett. -Meg amúgy is... most nem turnézunk, és rengeteg szabadidőm van... és nagyon unatkozom.

-Ohh, szóval csak egy unaloműző "valaki" vagyok? -kérdeztem halkan nevetve. Zsebeimbe csúsztattam a kezem, hiszen kezdett lehűlni a levegő, és már fájtak az ujjaim.

Odaértünk a legközelebbi kávézóhoz, ő pedig felvette a rendelést, és én eközben hevesen magam körül nézelődtem. Zayn elém ült, - kezén kesztyűvel - dideregve szorongatta a forró italát, és megkérdezte, hogy én nem-e fázok.

-Egy kicsit. -borzongtam meg hirtelen.

-Mondanám, hogy itt a kabátom, és lehet hogy bunkó leszek, de én is fázom.. -mondta, mire csóválni kezdtem a fejem.

-Ugyan. Megértem. Amúgy is, túl kedves vagy velem.

-Mindenkivel kedves vagyok. -mondta.

Néhány lány meglátta Zaynt, és telefonjukat fogva nyúltak a szájukhoz.

-Azt hiszem tweeteltek. -mutattam át észrevétlenül Zayn válla felett.

-Majd Paul elintézi. Mindig a nyomomban van. -nevetett.

A lányok egyre többen lettek, és már alig fértünk el a kávézó teraszán. Zayn felállt, és a megérkező Paul háta mögé döcögött.

-Én maradok. -mondtam még a székemen ülve, mosolyogva, megelégülve. Zayn felém pillantott, bólintott és elköszönésképpen felém intett.

-Örülök, hogy találkoztunk! -kiabálta a hangzavarban, és eltűntek a tömegben. Nem volt nehéz követni, merre mennek, hiszen a lányok követték őt. Fejemet támasztva végignéztem az egészet, ahogyan Zaynt egy buszra zárja a sofőr az őrrel, ezzel segítséget nyújtva a híres bandatagnak. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet egy ilyen eset, de most már látom. Szörnyű.

Hazaindultam. Magamon kívül voltam, hiszen egy hihetetlen nagy csodát éltem ma át. Szinte lehetetlen volt... egyáltalán ez megtörtént velem, vagy egész végig egyedül ültem egy kávézóban, és beképzeltem az egészet? A papírpoharakra pillantottam, amiket elhoztam. Elforgattam az enyémet, amire természetesen Sammy volt írva, a másikra pedig nem tudom. Ugyanazt csináltam vele is, csak lassabban. Nem tévedtem... Zayn neve volt rajta. Alján egy kevés kakaó maradt, amit nem ivott meg, hiszen el kellett mennie. Kiöntöttem a tartalmát, majd egymásba raktam a kettő poharat. Zsebembe nyúltam az órarendért, megfordítottam a fehér oldalára, és néztem az aláírást. Tehát nem képzelődtem.. tényleg találkoztam vele.

Colin elém futott, - ezzel engem hihetetlenül megijesztett - és hangosan köszönt.

-Szia Colin! -mondtam.

-Mi ez? -kérdezte a papírt nézegetve. -Oh, One Director..

-Direction. -javítottam ki, mire rám nézett.

-Van egy fontos hírem. -mondta.

-Mi az?

-Apád jó nyomon van...

-Te apámmal voltál egész nap?!

-Igen, de nem ez a lényeg... keréknyomokat találtak a homokban, és megvan, hogy milyen kocsi járt arra. Már csak a felvételeket kell megszerezniük a park előtti boltból, és bumm.. megvan a tettes! -mutogatott az ujjával mindenféle dolgot, de nem igazán figyeltem.

/ Colin szemszöge /

Látom, hogy nem igazán érdekli az, amiről beszélek neki... talán az apja ügye sem túlzottan érdekli. De ennyit megérdemelnék, szerintem. Csak szeretném, ha egyszer őszintén figyelne rám. Sosem vesz komolyan... kivéve akkor, ha az apjáról és a nyomozásról beszélek. Most az utóbbi sem túlzottan érdekelte... fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom...

Láttam, hogy untatom Sammyt, ezért érzelmeimet elrejtve úgy tettem, mint mindig. 

-Holnap találkozunk! -intettem felé, majd táskámat fogva magam alá helyeztem a gördeszkám, és elgurultam tőle. 

Utálok hazamenni, de ha nem teszem azt időben, úgy járok mint legutóbb... megver az apám. Rossz visszatekinteni, de szerintem sosem fogom elfelejteni azt, hogy poharakkal és tányérral dobál meg, amiért rossz jegyet szereztem, későn értem haza, vagy egyszerűen elleneztem vele, és nem tettem azt amit mondott. Szörnyű és titkos életet folytattam... Alison és Sammy sem tudott rólam és apámról ilyesfajta dolgot, de nem is akarom... nem fogom ezzel magamra vonni a figyelmüket, különösebben nem Sammyét. 

Hazaértem. Tudtam, hogy megint késtem, ezért besompolyogtam az ajtón, mint valami róka, és felléptem az első lépcsőfokra, ami nyikorgott.

-Colin... -rázta a fejét a "gondos" szülő -...nem megmondtam, hogy felesleges bujkálnod előlem? 

-D.. de... -válaszoltam, miközben letettem a lábam a másik mellé. A földet bámultam. Nem szerettem volna ránézni az apára, hiszen undorodtam tőle, de féltem is.

-Nézz rám, ha hozzád beszélek. 

Azt tettem, amit mondott. 

-Helyes. -mondta. -Hol voltál? 

-Gördeszkáztam... -ismét válaszoltam, majd ezzel helyére helyeztem a guruló tárgyat.

-Gördeszkáztál... -ismételt meg. -...és nincs telefonod? 

-De van. 

-Hívtalak. 

Na, már csak ez kellett... miért kell folyton lenémítanom azt a szart?!?

-Nem láttam... -nyúltam a zsebemhez.

-Drága fiam, azt hallani kell. -fordult el tőlem, és elment. Fejemet az ajtónak támasztottam, és lehunyt szemekkel sóhajtottam egyet. Megnyugodtam. Feltrappoltam a lépcsőn és a szobámba sétáltam, ahova ledobtam a táskámat. Az ágyra zuhantam, és gondolkodni kezdtem.

Miért ilyen apával áldott meg a sors? Akkor sem volt normális, amikor anya még élt. Őt is képes lett volna bántani... és hogy miért? Mert nem vetetett el. Egyszóval most egy olyan gyerek vagyok, aki csak a nyakára maradt, és a terhére van. Sosem szeretett... vagy ha igen, elég érdekesen mutatja ezt ki. Egy ünnepségemre se jött el, és amióta anya nem él, a születésnapomat sem tartjuk meg. Inkább olyan, mintha őt ünnepelnénk... megterítek neki, és eszik. Nem beszélve arról, hogy egy alkoholista állat lett belőle... így is szörnyű ember, de ez még rátesz egy lapáttal. Nincs merszem elköltözni itthonról.. túl kockázatos. Amikor először megszöktem, - 15 évesen, amikor anya meghalt - annyira elvert, hogy hetekig nem tudtam iskolába menni. Az arcom sebes volt, hátamat pedig kék-lila foltok borították. A kórházban a gördeszkára fogtuk, és a szerencsétlenségemre. 

A gondolataim Sammyre tévedtek...

Hogyan szerethetne viszont egy olyan lány, aki azt sem tudja, hogy a másik fél bármit is érez iránta? Hát igen... sehogy. Ő legjobb barátként tekint rám. 

Lehet, hogy azt mutatom, mennyire sok önbizalmam van, de igazából a szavaim, - azaz ez esetben a "sok" - egyenlő a nullával. 

Nem hiszek magamban, bármennyire is akarom ezt... segítségre lenne szükségem.