~ 7. rész ~

"Colin a maga fia! Magának kéne tudnia, mi történik vele!"

 Nem akartam rákiabálni Alisonra. Hirtelen elszállt az agyam. Ránéztem, majd számat kissé félrehúzva, könnyezni kezdett a szemem. Nem engedtem hogy lássa, tehát még időben elfutottam. Becsaptam magam mögött az ajtót. Mindenki nézte, hogy mi a szart csinálok, aztán visszatértek a bemelegítéshez... Az öltözőbe rohantam, ahol bevertem egy szekrény ajtaját. A kezemet felsebeztem - akaratom ellenére is. Most már nem tudtam visszafogni magam. Évek óta tartogatom magamban azt a titkot, hogy teljesen bele vagyok zúgva Sammybe, és ez napról-napra egyre csak rosszabbodik. Nem elég, hogy néha magamban, most már a legjobb barátnőmben is kárt okozok... úgy értem, lélekben. Ez az eldeformált képű gyökér kellett nekem még ide... 

Kicsöngettek. Már vártam, hogy vállamra kaphassam a táskám, és rohanjak haza, ezért végigfutott egy gondolat a fejemben, amivel talán sikerülhet hazajutnom. Láttam, hogy jönnek a srácok, ezért feltápászkodtam. Megfogtam a fejem, mintha rosszul lennék, és válluknak ütközve kirohantam az öltözőből.  Azt hiszem vették, hogy mi van, hiszen mindannyian visszanéztek.

Beültem a terembe, és ledőltem a padra.

-Mr. Clark, van valami probléma? -lépdelt az osztályterembe - könyvekkel a kezében - Dr. Stevens. Nem válaszoltam neki, csak felé pillantottam, és bólogatni kezdtem. A színlelésem kezdett jobban átmenni fejfájásba, és tényleg szédülni kezdtem.

-Mr. Clark?!

A hangja tompa volt, és alig láttam valamit. Elájultam. Majdnem leborultam a székről, de valaki megfogott, amit már nem láttam, se nem hallottam, hogy ki lehetett az. Csak éreztem.

/ Sammy szemszöge /

 Nem tudom mi történhetett, de Colint kicipelték a teremből. Eszméletlen volt. 

-Mi történt? -kérdeztem Alisontól, aki nem tudott választ adni. Próbáltam kérdezősködni, de szokás szerint senki sem válaszolt. Próbáltam a srácot cipelő ember felé rohanni, de már eltűnt, és az orvosiba sem engedtek be. Nagyot sóhajtottam, majd visszamentem a terembe. 

Feszülten ültem az órákon, mivel Colin még mindig nem jött vissza azokra. Vártam, és semmi. Amikor az utolsó óra is véget ért, elrohantam az orvosihoz, de az már zárva volt. Ciccegve forgattam meg a szemeim, és gyors léptekkel kigyalogoltam az udvarra, ahol egyből kiszúrtam Tylert. 

-Lehet, hogy elvitte a mentő... -karoltam át a srácot.

-Ne reagáld túl. Ez csak egy ájulás. -mondta, mire felé szegeztem a tekintetem.

-Az is lehet, hogy nem a vérnyomása miatt borult le a székről... lehet súlyos is. Te ezt nem tudhatod! Nem vagy orvos! -emeltem fel a hangom, de nem reagált rá. Mosolyogva sétált mellettem, mint aki nem is figyelt volna az előző szavaimra. 

-Tudod mit? Menj haza egyedül. -mondtam, majd nagyobb és gyorsabb léptekkel eliramodtam mellette.

-Héj! Ez most mi?? -kérdezte meglepett tekintettel, miközben kitárta a karjait, aminek az egyik végén a rajzmappámat tartotta. Felé siettem, és elrántottam tőle. Éreztem, hogy ő csak egy helyben állt, és értetlen fejjel engem nézett. Tudom, hogy kicsit túlreagáltam, de szerintem meg volt rá az okom. Hogy ne tenném azt, ha a legjobb barátomról van szó? Nem majd le fogom szarni, hogy mi van vele. Megérdemli, hogy otthagytam... Ahogy Colinon gondolkodtam, nem vettem észre, hogy vadul lépdelek hazafelé. Talán túlságosan is erősen rángattam magam mellett a mappámat, aminek a madzagja kezdett kilazulni. Ez biztosítja, hogy oldalt ne csússzanak ki a rajzok. A csomó nem sokkal utána teljesen elengedett, amit szintén nem vettem észre, majd 1-2 rajzomat el is sodorta a szél. Ezt csak akkor vettem észre, amikor hazaértem. Pont a legjobb Zaynes rajzom, és egy csendéletem tűnt el. Majdnem sírva fakadtam. Ledőltem az ágyamra, és legalább 10 perc szenvedés után lenyugodtam. Magamhoz ragadtam a laptopom, és már a világhálón szörföztem. Twitter... 1 értesítés Alisontól. Semmi extra. Majdnem elaludtam, ezért magam mellé tettem a gépet, és ledőltem pihenni. Ez speciel egész reggelig tartott.

Amikor bementem az iskolába, Colin még mindig nem jelent meg. Ilyenkor már rég itt szokott lenni... rohadtul tudni akarom, hogy mi történt vele, mert én ezt nem bírom. Ez így volt egészen három napig, amikor meguntam a várakozást. Órák után fogtam magam, és elmentem a házukhoz. Csöngettem, de senki sem nyitott ajtót. Láttam, hogy valaki van bent, és az ember testtartásából megállapítottam, hogy Colin apja az. Benyitottam. Köszöntem, amire egyből választ is adott. Megkérdeztem, hogy hol van a fia, mire azt mondta, "Biztos az emeleten". Felrohantam, hogy megnézzem, de amikor benyitottam a szobájába, ott nem volt senki. 

-Hol... van... a fia??? -kérdeztem, már szinte fenyegetően.

-Nem tudom. -mondta. 

-Mi az, hogy nem tudja?! Colin a maga fia, és magának kéne tudni, hogy mi a szar történik vele! Vagy talán elfelejtette, hogy apa???

-Vegyen vissza a hangerőből, kisasszony!

-Nem, nem veszek vissza a hangerőből, uram! Tudnom kell, hogy hol van! 

Nem felelt. Haragosan az asztalra csaptam, majd pöffedt arccal rámeresztettem a szemeim. Megráztam a fejem, és távoztam.

Colin lassan már másfél hete nem jelent meg, és apa is furcsállta a dolgot. Érdeklődött a környéki kórházak fele, de egyiknél sem találtak Colin Clark nevű gyereket. 

-Mi van Tylerrel? -kérdezte.

-Őt is aggasztja... -sóhajtottam.

-Előrébb jutnánk, ha keresnél egy képet, és mindenkit végigkérdeznél a városban. -mondta apa, és máris felpattantam a székemből. Azt tettem, amit javasolt, és rohantam is London utcáira. 

-Elnézést, nem látta ezt az embert? -nyújtottam a fotót egy nő fele, de nem jártam sikerrel. Ezt hallottam csak órákon keresztül, így már feladni véltem... valaki megkocogtatta a vállam.

-Helló! -köszönt ismerős mély hangján, majd hátratett kezekkel elém lépett.

-Z... Zayn!! -nyeltem egy nagyot.

-Igen, igen. Azt hiszem ez a tiéd... nem vagyok benne biztos. Samantha Brown írta alá, és ha jól látom, Directioner. -nyújtott felém két rajzot, és az őt ábrázolót méregette.

-Úristen... köszönöm! Ne tudd meg, hogy mennyire elkeserített, hogy elvesztek... -néztem a rajzaimra, majd a srác nyakába ugrottam. Szoros öleléssel köszöntem meg, hogy visszajuttatta hozzám. 

-Mit keresel? -kérdezte, 

-Jobban mondva, kit... -vettem elő a fényképet, és felé nyújtottam. Megvizsgálta, majd jobbra-balra kezdte csóválni a fejét.

-Bocsánat, de nem láttam. De segíthetek, ha gondolod! -mondta, mire felcsillant a szemem. El sem hiszem... először a séta, a kávézó, majd ez... hihetetlen, milyen szerencsés vagyok. Kikerestem a tárcámból még egy képet, amit átadtam neki, és máris odament egy házaspárhoz, de azok nem látták. Visszalépdelt hozzám, és száját húzva biccentett egyet.

-Nem adjuk fel. -mondta, mire elmosolyodtam. Kicsit remegő lábakkal lépdeltem mellette, de ez teljesen normális volt. Nem minden nap történik ehhez hasonló dolog.

-A barátod? -kérdezte a képet nézve.

-Attól függ.

-Barátod... mint pasi. Érted. 

-Jaaa, nem, nem, nem! Ő a LEGJOBB barátom.

-Helyes hapsi. -próbált megnevettetni, de csak egy kis mosolyt sikerült kicsalni belőlem. Az utunk során bepróbálkozott még pár dologgal, és már kezdtem feloldódni. Zayn végigment még néhány emberen, de újra és újra nemleges választ kapott, ahogy én is. Ez teljesen lelombozott.

-Meglesz... de tulajdonképpen hogyan vesztetted el? -kérdezte.

-Nem én hagytam el... utoljára az iskolában ájultan láttam, és azóta semmi hír... még az apja sem tudja, hogy merre lehet. 

-Megszökött volna? 

-Ugyan, mi elől? -nevettem kínomban, mire végiggondoltam pár dolgot. Tyler és én nem a legjobban bántunk vele. Észre sem vettem magam eddig, de amióta ide költözött, teljesen más vagyok... kissé bunkó, és beképzelt. De miért szökne ezért el? Nem tudom összerakni... 

-Besötétedett. -nézte az eget Zayn, és megkönnyebbülten lehajtotta a kapucniját, amit korábban azért vett fel, hogy a legtöbb rajongó ne ismerje fel. Ebben segített a nyakában lévő sál is, amit legalább az orráig felhúzott.

-Akkor lendüljünk bele... időnk annyi, mint a tenger.. -lépett egy újabb lány fele, aki felismerte, és a szájához kapott. Ő sem hitte el, hogy Zayn Malik csak úgy leszólítja, és segítséget kér... nekem. A lány felém sétált, és kérte, hogy had fotózza le Colint, hogy aztán ő is segíthessen. 

-Nagyon köszönöm... és kérlek, a helyzetem maradjon köztünk. Nem szeretném, hogy körém gyűljenek. -mosolygott rá Zayn, a lány pedig bólogatva tovább állt, de látóhatáron belül maradt. Egy darabig még sétálgattunk, de feladtam.

-Én ezt nem bírom. -ültem le egy padra. -Sosem fogjuk megtalálni. -temettem a tenyerembe az arcomat, és ilyen helyzetben ültem egy darabig, mire Zayn megszólalt. 

-Meg fogjuk találni.. lehet, hogy nem ma, de a napokban biztos. 

-Öt... kereken öt órája keressük. 

-Meglesz. -dobott egy mosolyt felém, és mellém ült. Látta, hogy didergek, ezért átkarolt, hogy ne fázzak, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, ami egy kis párafelhő formában bukott ki a számon. Felé pillantottam, és megköszöntem.

-Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk.. -mondta, de csak a fejemet csóváltam.

-Örülök, hogy felajánlottad a segítséged. -mosolyogtam.

-NA VÉGRE. -kiabálta el magát, miközben felpattant a padról.

-Jesszusom, Zayn! -nevettem el magam. -Megijedtem! -kaptam a szívemhez.

-Bocsánat, de mosolyogtál! -ökölbe szorított kezeit - amolyan apró, boxolós mozdulatokkal - mozgatta maga előtt, és vigyorgott. Nem bírtam abbahagyni a nevetést.

-Tiszta profi vagyok! Öt óra kellett ahhoz, hogy meg tudjalak nevettetni... és sikerült. -dőlt neki a pad háttámlájának, miközben mindkét kezét megpihentette rajta.

-De még hogy.. -kuncogtam. 

-Tudod, én vártam. Próbálkoztam pár dologgal, hogy sikerüljön egy aprócska nevetést kiszedni belőled, de nem igazán ment. Viszont semmiképpen sem adtam fel. Újra és újra megpróbáltam, ami szintén kurdarcot vallott, de látod... most sikerült. Ez az öt óra kellett hozzá, és tessék. A barátod is elő fog kerülni.  -kacsintott, és maga elé - az előttünk lévő épületekre - szegezte a figyelmét.

-Köszönöm! -mondtam szélesen mosolyogva, fejemet pedig a vállára hajtottam. Ő lenézett rám, és közelebb húzta magát.

-Nincs messze a házam..

-Mi? -kérdeztem értetlenül, kissé megrémült fejjel.

-Úgy értem, elmehetünk pár meleg cuccért, ha gondolod. Elég hűvös van. -állt fel mellőlem, és kezét nyújtotta, amit pár másodperc gondolkodás után elkaptam. Nem hagyhatom ki ezt a remek lehetőséget. Zayn felemelte a könyökét, én pedig belekaroltam. Elsétáltunk a célba vett helyre, aminek a kapujánál megálltam.

-Nem jössz? -kérdezte.

-Mármint... én... oda be? -böktem a mellkasomra.

-Igen, te, oda be. -nevetett, majd kitárta előttem a kapuit. Szó szerint.

-Ez hihetetlen... -hajtogattam, de ő folyton csak elmosolyodott ilyenkor. -Mi az?! Had bontakozzak ki! Úristen... saját tó. -néztem a víz alá. -És aranyhalak! 

-Ilyenkor bezzeg nem fázol.. -nyitotta ki az ajtót, és megvárt, míg fel nem megyek legalább a 2. lépcsőfokig. Belépett a házba, és nem sokkal később én is. Lassú járással vettem szemügyre mindent, mint akár egy múzeumban. -Hihetetlen. -mondtam utoljára. 

-Köszönöm! Gyere velem. -vezetett egy szoba fele, ahol egy hatalmas szekrényt nyitott ki. -Ott vannak a meleg pulcsik. -mutatott a, bútor sarkába, majd odamentem. Minden szépen, rendben fel volt akasztva egy fogasra, így könnyedén át tudtam nézni. Eleinte bátortalanul értem hozzá a ruháihoz, de aztán, mint egy sas, úgy csaptam le az egyikre, amit Zayn képébe nyomtam.

-Ezt felvehetem? -kérdeztem, miközben ő eltolta az arcától a ruhaneműt.

-Ahogy gondolod. -mondta, majd ő is kikapott egy pulóvert magának, amit rögtön fel is vett. Én egy darabig még a kezemen hordtam, viszont kezdtem libabőrös lenni. Azt tettem, amit az imént Zayn, tehát felkaptam magamra a meleg ruhadarabot.

-Ezt a sálat javasolnám az öltözékedhez.. -mutatta felém a vörös és fekete csíkokban díszelgő kiegészítőt, én pedig kikaptam azt a kezéből, és a kiszúrt tükör felé siettem. Körültekertem a nyakamon, de az olyan nagy volt, hogy a fél fejemet eltakarta. 

-Azt hiszem ez nem lesz jó... -mondtam - a sál miatt - eltompított hanggal, ő pedig hangosan felnevetett. Megfogta az állát, nézelődött egy darabig, majd újra kikapott egyet. -Ez! Ez jó lesz! 

Felvettem, és megnéztem magam. Ennél tökéletesebben - és férfiasabban - nem is nézhettem volna ki. De tetszett... igazán tetszett. 

-Jól áll. -jegyezte meg, majd ő is választott egy magához illőt. Egy kissé hosszú volt, mivel nem teljesen tekerte magát körül vele, ezért igazgatni kezdtem. 

-Remekül fogsz kinézni. -mondtam - a nyelvemet kidugva - miközben a sálát birizgáltam. Éppen lépett volna felém egyet, hogy kényelmesen meg tudjam igazítani a kiegészítőt, amikor véletlen rálépett, és magával ragadva a kanapéra esett. Az ölében kötöttem ki.

-Hoppá.. -mondta a derekamat fogva. Azt hiszem elpirultam. Jesszusom, elpirultam... gyerünk Sammy, nézz máshova... még véletlen se a szemébe... te jó ég...!