~ 12. rész ~

"Az a mitugrász kölyök beleszeretett egy hercegnőbe..."

 Zayn elhagyta a  házat, miközben bementem Samantha szobájába, s leültem mellé.

-Megoldottátok? -kérdezte mosolyogva, majd sóhajtva jeleztem neki, hogy valami bajt akarok vele közölni. Mosolyát egyből lefakasztotta az arcáról, miközben rákérdezett.

-Mi a baj?

-Tetszik neked, ugye? -kérdeztem a témára rátérve.

-I... igen. Azt hiszem... miért? Mit mondott? -zavarodott volt.

-És megcsókolt. Ugye?

-Igen. Colin!? Mi a frászt akarsz mondani?! -felemelte a hangját, mire befogtam a száját.

-Shhh... -simítottam le róla az ujjam. -Ő nem szeret téged.

-Mit... mi? Colin! -sírásra álló szemei nem hatottak meg.

-Ja. Panaszkodott. -álltam fel mellőle, s nézelődni kezdtem. Egy fénykép megfogott, ezért a keretet megragadva - lassan - magamhoz emeltem. Ő volt rajta az anyjával. -Állítása szerint szarul csókolsz. -leraktam a keretet, ujjamat pedig végighúztam az íróasztal peremén.

-Nem... ezt nem hiszem el...

-Hazudtam neked valaha?

Nem válaszolt.

-Na, látod. Viszont... -a padlóról egyre jobban felemeltem a tekintetem, s féloldalasan pillantottam rá. Zaklatott volt. Szíve kalapált, amit legalább két méter távolságról éreztem, a levegőt pedig elég hevesen kapkodta. Lesokkolt, és nem tudott sírni. Vagy szimplán nem volt mersze előttem kimutatni azt, amit érez. Nem tudom pontosan.

-Én nem hiszek neki. -mondtam, mire bamba fejét felkapta.

-Mire gondolsz? -kérdezte értetlen fejjel, s kaján mosolyt kerekítettem arcomra, majd felé lépdeltem. Elé álltam, leguggoltam, majd a szemébe nézve - némán - próbáltam válaszolni. Nem értette. Kezemet arcához kapva felálltam, - eközben - csókot leheltem ajkaira. Több másodpercig tartott ez a "varázslat", mit csak a levegőhiány tudott félbeszakítani. -Szerintem jól csókolsz. -mondtam választ adva neki előző kérdésére, miközben levegőt vett. Nagyra tágult szemeit rám meresztette.

-Fordulj fel!

E két szó többször is visszacsengett a fülemben, de nem hatotta meg a szívem. Az önelégült mosolyom nem tudta nem elhagyni a szám, amit már a felháborodott lány nem láthatott, ezért - szinte kinevetve - ültem le az ágyára, s csak ültem, és vártam vissza jön-e. Nem is kellett neki sok idő.

-Ez az én szobám... kimennél?

-Hát persze. -mosolyogtam, majd nyögve feltápászkodtam az ágyról, végül távozni véltem.

 Napokig nem szólt hozzám. Elment mellettem, mintha ott sem lennék, pedig amikor lehetett, villantottam neki egy gyönyörű diadalittas mosolyt. Nem hatottam rá, ezért leültem a megterített asztalhoz, s belekóstoltam a mennybe. Bár, alig ha ízleltem valamit. Úgy vedeltem, mintha valamiféle versenyen lennék, vagy éppen a trójai háború előtt pár perccel ültem volna asztalhoz, miközben a csatasorban kellene már állnom. Tulajdonképpen ízeket nem is éreztem... ahogy mást sem.

-Sammy. Mi van Zayn-nel? Rég nem láttam. -törte meg a csöndet Mr. Brown, ki az asztalnál ülve szürcsögött forró levesén.

-Biztos megvan valahol... csak nem itt. -húzta a száját Samantha, mire hangosabban kezdtem a tányér aljához csapni fényes kanalamat, minek visszatükröződéréből láthattam a lány arcát. -Abbahagynád? Moderálhatnád magad! Köszönöm! -tett idegesítő mozdulatokat apró kezeivel.

-Megmondanád, hogy mi a bajod velem, Samantha? -elég hatásosan sikerült a kiborultat játszanom. Még magamnak is tetszett. Az asztalhoz csapott evőeszközöm többszörösen visszapattanva fémes hangot adott ki, mely drámai csöndet keltett a konyhában.

-Őszinte beszámolót szeretnél? -gondolkodott, majd tekintetét lassan rám vezette. -TE vagy a bajom, Colin Clark! Eljátszottad a hatalmas legjobb barátot, majd mikor már teljesen megbíztam benned, megcsókoltál! Megőrítenek az érzelemkitöréseid! Egyáltalán miért is költöztél ide?! Csak rontod a levegőt! -szavai mosolygást késztettek bennem, de sajnos ezt most ebben a pillanatban nem villanthattam elő. Ajkaimat behúztam, s a földet kezdtem pásztázni.

-Tudni akarod? -pillantottam rá. -Az apám miatt. -egyszerűen bukott ki a számon e mondat. Samantha hallgatott, mint a sír. Gondolom várta a folytatást.

-Ácsi... te megcsókoltad a lányom? -törtek elő az öregből az apai ösztönök. Úgy éreztem, mintha máris puskát ragadott volna legszívesebben, mint a többi normális apa, de nem. Inkább csak meglepett volt. Samantha pocsék kérdéseire fókuszáltam.

-Sam... -illegettem a fejem. -Nem ismered azt az embert. -minden porcikám remegni kezdett. Nem tudtam, miért és hogyan, de ezt nem színleltem. Viszont jól jött... hatásosabb volt a színjátékom. -Egy alkoholista rohadék, aki gyereket sem érdemelne. Egy igazi pöcsfej! -hangomon haragot fedezhettek fel. Mr. Brown reflexből vízért sietett, melyet egy nagyobb pohárral elém tolt, hogy szépen lassan azt kortyolgatva megnyugodjak. Mikor azt felemeltem, kisebb része kibukott belőle.

-Hazudsz, Colin... hazudsz... tudom hogy hazudsz. -sutyorogta, mire ázott szemeimmel - térdeimről levezetve a tekintetem - felpillantottam rá.

-Ahogy gondolod, Samantha Brown. -álltam fel a székből, sötétkék pólómat pedig mellkasomig felhúzva hátat fordítottam a lánynak, hogy aztán megpillanthassa mélyre vágó hegeimet, melyek már nagyrészt begyógyultak. -Jól nézd meg.

-Ezt okozhatta bármi, vagy bárki más... hiszen ő az apád!

-Samantha, a rohadt életbe! -rángattam le magamon a pólót, melyet könnyeimtől már teljesen eláztattam. Vitánkat Mr. Brown mobilja zökkentette meg. Dolgozni hívták.

-Ne haragudjatok, skacok... mennem kell. Mire hazajövök, oldjátok meg. Nem akarok sírós kölyköket látni az Én házamban! -húzta fel a bakancsát mondandója közben, majd kulcsait megragadva - melyek csörgése miatt összerezzentem - kilépett az ajtón.

-De ha neked ez tényleg nem elég... -folytattam, miközben egyre feljebb húztam pólóm ujját. -...tessék! -dugtam az orra alá agyon vágott karomat. Szemei csillogtak a szomorúságtól. Mindkét könyökét az asztalra támasztotta, majd arcát tenyerébe süllyesztette.

-Ki vagy te? -förmedt rám, melyre ártatlan álarcom teljesen elkopott, s összetört. A sírást abbahagytam. Szinte hallani lehetett, ahogy a szilánkra törött darabkák a földön többször is megpattantak. Elmosolyodtam a lányon.

-Nem tudom. Senki sem tudja. -kuncogtam. De napról-napra egyre másabb. -sétáltam a konyhapult fele, miközben minden lehető dolgot aprólékosan felmértem. -Az a porbafingó kölyök volt az igazi Colin Clark... míg nem jöttél Te... -gúnyos hangsúlyt tituláltam. -Ugyanis ki miatt nem vagyok én - én?

-Nem tudom... -hangja remegni kezdett, miből tudtam, nemsokára sírni fog.

-Az a mitugrász udvari kölyök beleszeretett egy hercegnőbe, kiről eddig álmodni sem mert. Folyton csak rá tudott gondolni, míg nem eltervezte, hogy megszólítja a bájos lányt. De ő - igaz, elfogadta - magasan tett rá. Nem számított, hogy a fiú egyfolytában a háta mögött loholt, nem hallotta fáradságtól telt hörgését. Folyton megbotlott, és mégis képes volt visszahozni egyensúlyát... míg nem maga a hercegnő uszályába zúgott pofára.

-Mi a szarról beszélsz, Colin?!

Ha ezeket az idióta kérdéseket kézzel lehetne fogni, azonnal az arcába vágnám azzal, hogy "azt próbálom elmagyarázni, hogy szeretlek, bazdmeg!" Ezért csak kulturált ember módjára válaszoltam.

-Rólad, drága hercegnő. -kiemeltem utolsó szavam, hogy rájöjjön végre, ki kicsoda a történetből.

-Colin Clark. Te idióta vagy, idióta viselkedéssel és szavakkal.

-Művelt vagyok, nem idióta. -förmedtem rá, miközben az éppen kezembe akadó - villát - a pulthoz csaptam, kellőképpen. -Colin volt az idióta, hogy lehetetlent mert álmodni.

-Nem értem a szavaidat...

-Az udvari kölyök. -vezettem vissza a történetre.

-Beszélj érthetően, kérlek!

-Én érthető vagyok. Te vagy az értetlen... sőt! -röhögtem némán. -Elérhetetlen!

-Te hülye vagy... nem érthető.

-Colin Clark akarok lenni.

-Tudod ki volt az? -kérdeztem rá nem sokkal, de mintha némasági fogadalmat kötött volna, nem válaszolt. Ezt megtettem magamban. -Hát ez az... én sem. -bólogattam, s magamhoz vettem az imént meggyötört villát a márványlapról. -Milyen lehet szenvedni? Jó? Rossz? Én már nem tudom. És mit ér az ember érzelmek nélkül? Semmit. Abszolút semmit. És mondhatok valamit? Te tettél ezzé. -vezettem rá a tekintetem nézve, mit reagál.

-Fejezd be...

-Amit látsz, mind miattad van. -fokoztam.

-Hagyd abba, Colin!

-Megváltoztattál. -teher nélkül buktak ki számon ezek a szavak. Samantha szemei könnybe borultak, min többször is elnevettem magam.

-Utállak... -motyogta.

-Nekem oké. -rafinált voltam. -És mit szólna ezért Zayn?

-Miért? -értetlenül pillantott fel rám.

-Hogy megkínzod a legjobb barátod, csak azért, mert segíteni próbált!?

-Nem vagy többé a barátom, Colin. És mi a szarról beszélsz???

Alig hagytam, hogy mondatát végigmondja. A kezemben forgó evőeszközt magamba döftem, s a vértől fulladozva - számára ijesztő helyzetet keltve - nevettem. Sziszegve köpködtem ki magamból az elhasznált levegőt.

-Legjobb barátok voltunk, Samantha! Miért teszed ezt velem?! -a villa egyre mélyebbre hatolt.

-AZONNAL HAGYD ABBA! -bőgte. Szemei már a Niagarához voltak hasonlók.

-Kérlek, ne kínozz... -úgy beszéltem, mintha mindezt ő tenné velem... pedig hozzá sem ért az evőeszközhöz. És ez még nem volt elég. Ökölbe szorított  jobb kezemet arcomba mélyesztettem, mely a nagy lendületben kibillentett egyensúlyomból, s ezt a nyolcadik alkalommal elismételve a földre zuhantam.

-Samantha... -neve vért kísérelt. -Én szerettelek...

-Miért? Miért...? Miért tetted ezt? Ha? Mondd meg! -mellettem guggolva sírt arcomra, mire hiénaként nevettem fel.

-Te teszed ezt velem.

/Zayn szemszöge/

Szemei akár a délben csillogó tenger, oly kék... teljesen elveszi az eszem. A szája  habos-babos süteményekhez képest is túl lágy, s ha a legfinomabb dolgot mondanám, - melytől vízesésként kezd csorogni a nyálad - az sem hasonlítana erre az érzésre. Teljesen más, mint eddig. Lepkéim nem csapkodtak... vadul verték a hasfalam. 

-Mit gondolsz, Louis...? -fordultam a srác felé, ki mellettem ülve szürcsölte hideg, hűsítő jégkásáját.

-Elég idegesítő hogy várnom kell, mire végre felolvad. -forgatta a műanyag poharában lévő jeget.

-Sammy. Mit gondolsz Sammy-ről? Van esélyem nála?

-Jaaa, hogy Samantha! Nem tudom.

-Mit csinálhattam rosszul?

-Haver, megcsókoltad. -felelte Louis, mire felemeltem a figyelmem. -Ami nem is lett volna probléma, ha nem a szakítása után pár nappal teszed ezt...

-Megcsókoltam... -ismételtem meg.

-Igen, Zayn. Megcsókoltad.

-Én megcsókoltam... -most esett le, mit tettem ott a kórházban.

-Ezt már mintha hallottam volna valahol. -újra beleszürcsölt a hűsítőbe.

-Megcsókoltam!

Örömömben, egyben kínomban felálltam a kanapéról, és a hajamba túrva szálltam el magamtól. Valami leírhatatlan érzés fogott el, melyet körülírni is nehezen tudtam magamban.

-Mit csináltál? -késztetett arra, hogy még egyszer kimondjam.

-MEGCSÓKOLTAM! -tártam szét a karom.

Felemelő volt ez az érzés. Rongybaba módjára zuhantam vissza a kanapéra, miközben arcomat a tenyerembe mélyesztettem, s azt erősen lehúzva eldeformált arccal néztem rá a mellettem ülő barátomra.

-Wow, ez új. -nevetett.

-Louis, el kell mennem hozzá. -ragadtam meg a srác vállát, mire ő kitágult szemekkel bámult maga elé egy kék szívószállal a szájában.

-Van ott Wi-fi? -kérdezte halál komoly tekintettel.

-Igen, van.

-Menjünk.