~ 13. rész ~

"Ő nem csak egy szimpla rajongó... ő Samantha."

/ délután - 13:37 /

 Izgatott voltam, s úgy éreztem, semmi sem veheti el ezt a jókedvet tőlem. A pénztárcám tartalmát viszont annál inkább. Louis folyton megvetetett velem mindenféle pékárut, üdítőt vagy valami apró, s nem apró nassolni valót. Az volt a kifogása, hogy "otthon felejtette" a tárcáját, közben pedig végig ott bujdosott a zsebében.
-Szép hely. -zörgette a zacskót, miközben megragadott belőle egy pogácsát.
-Add ide. -téptem ki a kezéből, és betoltam egészben a számba.
-Héj! Az az enyém!
-Már a gyomorfenekemé. -nyeltem nagyot, majd élvezettel teli sóhajtással próbáltam felidegesíteni, mi jelezte, hogy nagyon finom volt.
-Tartozol nekem egy pogácsával.
-Te meg 32 euróval, haver! -nevettem, s megpillantottam a Brown család háza sarkát. Lépteim gyorsulni kezdtek, mit Louis nem annyira bírt tartani apró lábaival.
-Lassíts már! -kiabált utánam.
-Gyorsíts!
-Tudod, kezdem bánni, hogy eljöttem veled.

 Az ajtó előtt beparáztam. Az imént - pár perce - még le se lehetett lőni, most meg parázok. Hát ez szép, Zayn Malik. Valamit nagyon jól csinálsz.
Kopogtam, mit talán még maga az ajtó sem hallott volna, ha lenne füle.
-Ennél még a hangyafing is hangosabb.
-Fogd be, Louis! -kopogtam újra, ezúttal nagyobb hangerővel. Samantha végre ajtót nyitott. Bár arcát nem egészen láttam, hiszen csak résnyire volt tárva, azért örültem neki.
-Zayn?! -csodálkozott. -Louis? -majdnem elájult.
-Zayn és Louis. Személyesen. -motyogta a hátam mögött apró barátom.
-Ja. Ömm... -gondolkoztam.
-Mit akarsz? -kérdezte bunkó módon.
-Látni akartalak... meg... -nem tudtam neki mit mondani.
-Miért? Nem úgy volt, hogy "látni sem szeretnél"? Hát ez szép...
-Nem. Mi? Várj... ki mondta neked ezt? -meglepődtem. Soha nem tudnék neki ilyet mondani... bárcsak ő is tudná... végül is nem törhetek rá azzal, hogy "Helló, drága Samantha Brown! Szeretlek, és sosem tudnék neked semmi olyat mondani, amivel megbánthatnálak."
-Teljesen mindegy... -mondta. -...szóval? Mit akarsz?
-Louis, mit akarok? -suttogtam.
-Randit akarsz. Mondd neki hogy szereted, vagy mit tudom én! Nem vagyok lány... nem tudom mit szeretnek ilyen helyzetekben.
Bólintottam, s fejemet újra a lány felé vezetve nagy nehezen belekezdtem.
-Samantha Brown. Szeretlek, és randit szeretnék kérni tőled... -szemeimet, s számat összeszorítva vártam a választ, de amire csak felkészültem, annál is rosszabb dolgot kaptam az arcomba.
-Becsapta az ajtót. -nagyra tágult szemekkel Louis felé pillantottam.
-Be ám. -bólogatott. -Tényleg jól elcsesztél valamit.
-Köszönöm, hogy emlékeztettél rá. -sóhajtottam, mire Louis félre lökött.
-Na majd én. -ropogtatta meg ujjait, s ökölbe szorított kezeit hátrahúzta. Azt hittem betöri az ajtót, de jól átvert. Csak enyhe barátias kopogást folytatott. A lány viszont nem jött ki.
-Mindegy Louis... hagyd. -már épp hátat fordítottam, és indulni készültem, míg Louis csak verte az ajtót. Csak várt, és nem érdekelte, hogy már a kapunál járok...
-Már meg ne sértődj, de milyen rajongó az, aki nem nyit maga Louis Tomlinson-nak ajtót? -kérdezte még mindig dörömbölve.
-Ő nem csak egy szimpla rajongó, hanem Samantha Brown... a jövendőbeli feleségem.
-Egyelek meg...! -olvadozott. -De attól még kinyithatná!
Egyre erőteljesebb volt.
-Hát... -bólogattam.
-Drága ajtó mögüli Samantha Brown! Nyisd ki az ajtót, kérlek! Zayn valami rohadt fontosat akarna neked mondani!!! -üvöltötte, hátha meghallja.
-Mi? Mit akarok neki mondani?! -kérdeztem őrült tekintettel, s a srác mellé lépdeltem. Készültem volna megtépni, de ekkor a lány kitolta a fenekét. Persze, nem szó szerint. Louis meglökött, jelezvén ezzel, hogy mondjak már valamit, ezért hablatyolni kezdtem.
-Én... -szenvedtem. Én......... -ismételtem, majd lehajtott fejjel sóhajtottam. -Szeretlek! -mondtam már nyugodt hangnemben. Majdnem sírtam, amiért ilyen kínosan közöltem vele.
-Mi? -kérdezte.
-Louis kényszerített! -mutattam a mellettem álló törpére.
-Héj!
-Nos, Louis jól tette... -nyomott puszit a számra, mi talán alig ha volt fél másodperc, én teljesen lefagytam. -De most tényleg nem érek rá.


Pillangóim újra verdesni kezdtek, és Louis kézmozdulatai a szemem előtt sem ébresztettek fel gyönyörű álomvilágomból. Nem tudtam magamhoz térni. Túl szerelmes voltam hozzá. Vigyorogtam, s mikor már észben visszatértem a való életbe, ugrándozva lépdeltem le a lépcsőről.
-Állati cuki vagy, de komolyan.! -nevetett rajtam Louis, mire vállba vágtam, s feljajdult.

/ Colin szemszöge /

 Nevetséges volt, ahogyan Sammy körülöttem legyeskedett. De tényleg. Folyton hozta a borogatást, amire nem is volt szükségem, és a kelletnél többet foglalkozott velem.
-Kössz. -sziszegtem, miközben felhúztam magam, és a pultnak támaszkodtam.
-Nem ismerek rád, Colin... -motyogta, de nem véltem választ adni neki.

Egy nap elteltével sem sajogtak a sebeim, s ahogyan felnyitottam a szemem, a kora reggeli napsugarak mohó módra támadták meg retinám. Égetett, és már majdnem megvakultam, de jó volt. Legalább szép napunk van.

Ledöcögtem a lépcsőn, és a nagy ásításom közepette Samantha új, csodálatos vöröses - szinte narancssárga - haját fedeztem fel. Ez új volt. Még sosem festette be a haját. Viszont remekül illett pihe-puha, sima arcához. Tán' még jobban beleszerettem... nem lehetsz újra puha pöcs!
Fejemet megrázva léptem tovább fokról-fokra, míg nem leértem a parkettáig.
-Szép reggelt, Samantha! -köszöntem álmosságtól sóhajtozva.
-Neked is.
Szomorúnak tűnt.
-Mi a baj? -kérdeztem kérdőíves kéztartással. -Talán zavarok?
Beleszagoltam a levegőbe, s reggelimet megérezve felcsillant szemekkel pillantottam a lányra.
-Palacsinta?
-Az. -mosolygott, majd ez a száj újra legörbült.
-Remek. -dörzsöltem egymáshoz a két tenyerem, majd asztalhoz ültem. Vártam az első összegöngygyölt finomságot.

Felemelő íze volt. Ez az az egy étel, amit még képes vagyok nem mohó kajazabáló szörny módjára magamba tömni.
-Nagyszerű szakács lennél. -beszéltem teli szájjal, a palacsintán nyammogva.
-Köszönöm.
Elmosolyodott. Jó volt ezt látni. Mostanában ki tudom szűrni az őszinteséget és a hazugságot, és ez teljes mértékben eredeti volt. Ellentétben velem, Én nem voltam eredeti.
-Sajnálom a tegnapit. -motyogtam. -Kiengesztelhetnélek valamivel?
Gondolkodott, s láttam rajta, hogy nem jut eszébe semmi.
-Elviszlek a London Eye-ra.
Láttam ahogy szemei felcsillantak.
-Az rohadt drága. Nem fizethetsz helyettem...
-Elviszlek a London Eye-ra. -ismételtem meg.

 Mr. Brown lépett be az ajtón, kit Samantha egyből letámadott. Az öreg arcán fáradtságot lehetett látni, mit a lány kérdőre is vont.
-Mi volt a munkahelyen?
-Majdnem elcsíptük a rohadékot. -csettintett.
-Min múlt volna? -kérdezgetett tovább a lánya.
-A lábán. Gyorsabb volt mint egy futár. -célzott az Útvesztő című filmben szereplőkre, min mindannyian elnevettük magunkat. Jól esett őszintén mosolyogni. Meg is lepett.
-De ha nem gond, én most megyek durmolni egy keveset. Egész éjszaka le sem hunytam a szemem.

Miközben Samantha édesapja lezuhanyzott, s eltette magát pár órára, mi összekészültünk a kiránduláshoz. Kollekcióm fő darabjai egy pár Vans cipő, mustár sárga csőnadrág, fehér póló és sötétkék cipzáros pulóverből állt, míg Samantha öltözéke megfogóbbnak ígérkezett. Nem túl mélyre vágott virágos ruha, minek nadrágrésze egybe volt varrva a felsőjével,  magassarkúja pedig kellően magas volt és fekete.
-Mehetünk? -kérdezte csípőjét kitolva, mire felkaptam a fejem. Lehet, hogy túl észrevehetően néztem, mert elnevette magát.
-Ja, persze... hogyne. -indultam utána.
Az ajtón kilépve elterveztem ulticélunkat, minek első állomása a Big Ben volt, ahol szinte minden nap van valami muzsikus. Tulajdonképpen ezt imádtam azon a téren a legjobban. Na meg az óratoronyt. De a zene valahogy jobban megfog.
-Imádom ezt a helyet. -csodálta a tornyot Samantha, mire elmosolyodtam. A szökőkút előtti pad felé sétáltam, hogy majd leülök, de a lány telefonja megcsörrent. Kijelzőjén a "Zayn" nevet pillantottam meg, s úgy tettem mintha megbotlottam volna, - ezzel kivertem a lány kezéből a mobilt.
-Jézusom, Colin! Megőrültél?! -kapta fel a pocsolyában ázó eszközt, mit azonnal nyomkodni kezdett, hátha működik még.
-N... ne haragudj... utálom a londoni járdákat... -szomorú pofát vágtam. Samantha megvonta a vállát, s ciccegve felém fordult.
-Te ne haragudj. Nem kellett volna rád förmednem. -mondta miközben feladta a küzdést mobilja életéért.
-Be se kapcsol? -kérdeztem.
-Nem... idióta iPhone-ok... -sóhajtott.

/ Tyler szemszöge / 

 El sem hiszem, hogy minden füttyszójára ugrok, mint egy jól nevelt kutya. Bár lehet, hogy így is volt... jól voltam nevelve, ellentétben vele. Ő inkább elkényeztetett volt, mint nevelt. A mondás, ami "olyan mint Shane Moore" szövegként futott, elég terjedt volt a falunkban. Rám azt mondták, aranyos kölyök vagyok... ő meg egy huligán. Ez ma sincs másképp. Csak itt az a baj, hogy engem is mindenbe belevisz. Sőt... azt állítja be, hogy "Tyler Moore tört be ide-oda, s amoda" Ilyen egy igazi testvér? Ha igen, én rohadtul nem kérek belőle. Nem vagyok huligán. Nem vagyok szemét. Nem vagyok csaló. Nem vagyok semmi ilyen. Samanthát sem csaltam meg. Shane feküdt le a nővérével... hazudnom kellett, hogy elhagyjon. De mi áron? Hogy továbbra terrorizálhasson... hogy újra belevigyen valamibe, ugyanis ha nem teszem, csak nekem lesz rossz, s azoknak a családoknak, kiknek egy-két tagját lemészárol. Ezért tettem azt, amit nem akartam. Hazudtam arról, hogy én feküdtem le Elizabeth-tel, nem a bátyám, csak hogy megmenthessem Sammy-t. Inkább megteszem amit mondd ez a féreg, minthogy más lássa kárát. Inkább tartsanak bunkónak, parasztnak s egy senkinek, minthogy olyat bántson, aki nekem fontos, vagy másnak az. Talán már túltettem magam a lányon, és már nem sírok minden nap érte, attól még hiányzik, és legszívesebben elmondanám neki, hogy mi a helyzet, de nem tehetem. Egyszer a sírba fog vinni. Nem beszélve arról, hogy Shane a londoni sorozatgyilkos... Emberek haltak meg azért, mert nem engedelmeskedtem neki, vagy szimplán ellenségei akadtak. Elég súlyos, kábítószeres ellenségei, kik az ő zsákmányára hajtottak. Legalább elmondhatom magamról. hogy nincs unalmas életem. Csak a baj az, hogy ezt idegekkel nem lehet bírni. Elég gyorsan bele lehet fáradni abba, hogy a legrosszabb embernek tartanak, mikor nem én vagyok az. Akit keresnek, - többek között maga Mr. Brown és társai - az Shane Moore, a bátyám. Az ikertestvérem...