~ 14. rész

"Légy gyors..."

/ Colin szemszöge /

 Elég szarul éreztem magam, amiért tönkre tettem Samantha telefonját. De nem bírtam látni még a srác nevét sem. Akaratom ellenére üt a kezem. Nem tudok parancsolni magamnak. 

-Figyelj, hívd fel az enyémről. -kotorásztam a zsebemben mobilom után, majd mikor a kezembe akadt, a lány felé nyújtottam.

-Köszönöm, Colin. Kedves tőled! -mosolyodott el, mi az én arcomra is egy enyhe boldogságot csalt. Colin Clark, a rohadt életbe! Mit mondtam? NE LÉGY PUHA PÖCS! 

Kellemesen beszélgettek egymással. Nem tudtam magam hova tenni, és még el sem tudtam magam foglalni semmivel. Csak álltam, s hallgattam miről beszélgetnek. 

"Akkor holnap?"

E két szó többször is áthasított a fülemen. Mikor Samantha letette a telefont, remegő kezekkel nyúltam a készülékért.

-Jól vagy? -kérdezte aggódóan, s visszább húzta karját.

-Igen, persze... visszaadnád? -mutattam a mobilra, mit azonnal át is adott.

A London Eye lábánál elkezdtem parázni. Nem tudom miért, de egyszerűen féltem felszállni a kabinra. Lehet a tériszony miatt. De megtettem... Samantha igazán boldognak tűnt, mi sokszor megmosolyogtatott. Most tényleg jól éreztem magam.

-Puhány vagy... -nevetett.

/ másnap /

 Az ebéd illatára felkelve gondoltam, nem lehet olyan korán. Sőt, ellenkezőleg. A lépcsőn ledöcögve düledeztem korláttól a falig, s mikor leértem, egy várt vendéggel találtam szembe magam.

-Zayn... örvendek! -ásítottam.

-Viszont! -biccentett fejével, s a lány felé fordult.

-Megvárom, míg megebédeltek. -mondta. -És nem kényszeríthetsz evésre. Tele vagyok. 

Amíg enyelegtek, ittam egy pohár vizet, s savanyú pofákat vágva néztem eme csodálatos párt. Hánynom kellett tőle. Elviselhetetlen volt számomra. 

-Gondold át kétszer. -szóltam a poharamat - mellmagasságba - feltartva. 

-Mire gondolsz? -kérdezte Samantha értetlen tekintettel. Nevetni kezdtem.

-Ha szar randit akarsz, csak menj. -kuncogtam, s újra kortyoltam a folyadékból.

Nem szóltak hozzám. Inkább elmentek kettesben, minthogy az én társaságomat viselték volna el. Meg sem lepett. Újra egyedül maradtam a lakásban. 

-Hát, akkor elmegyek sétálni... -gondolkodtam hangosan, majd cipőt a lábamra kapva trappoltam ki a biztonságot nyújtó otthonból.

Egy Pepsi kóla dobozát rugdosva értem el egészen egy elhagyatott parkolóig, ami már elég lepukkant volt. Körülnéztem. Nem láttam senkit, csak az árnyékom. Leültem pár percre megpihenésképp, majd ezt követve hazaindultam. Úgy értem, haza - haza. 

Házunk egész mereven állt a helyén, bár a kerttel senki sem foglalkozott. Mit is vártam volna az öregtől!? Sosem teszi ki a lábát... maximum ha kocsmába megy. - Beléptem ex kúriámba. Pókhálók lógtak a falon, s a vakolat is vészesen potyogott. A por vagy öt centi vastagon pihent a bútorokon, min ujjamat végighúztam, majd összedörzsöltem. 

-Szervusz fiam. -köszönt egy ismerős, mély hang. 

-Apa. -biccentettem. -Látom nem vitted túlzásba a takarítást. 

-Elmentél.

-Nem bírtam tovább a képed. -mosolyogtam.

-És? Összejött végre? Vagy túl puhány vagy még mindig hozzá? -kuncogott, mi teljesen felidegesített. De nem mutattam ki.

-Fogd be, fater. Semmi közöd a magánéletemhez. -válaszoltam bunkó stílusban.

-Szóval nem. -nevetett immáron hangosabban. -Mit is vártam volna tőled, Colin... -illegette a fejét, s körbejárt. Szememmel, majd egész fejemmel követtem lépteit, míg nem a hátam mögé került. Felemelte a pólóm.

-Látom, nem múltak el. -nézte az ő okozta hegeket. 

-Sosem fogom megbocsájtani.

-Nem is kértem semmi ilyesmit, fiam. 

-Nem vagyok a fiad.

-Majd a halálom napján visszasírsz. 

-Soha. -mosolyogtam, mi egy nagy pofont kísérelt. -Most elmegyek... -mondtam, s másodpercek múlva már letoltam a kilincset. Távoztam. Most már örökre. Hallottam, hogy egy porcelánanyag tört darabokra az általam bezárt ajtón.

Minek is jöttem ide? Fogalmam sincs. Talán utoljára látni akartam. Nehéz volt elfogadni azt a tényt, hogy soha nem volt igazi apám... 

Az utcán sétáltam, mikor egy kéz markolta meg vállamat a hátam mögött. Elrántott magával. Számat befogta, hogy ne tudjak kiabálni... mégis próbálkoztam. Tompa volt... nem sikerült. Amikor begyűrt az autóba, összekötözte kezeim. Hason feküdtem a hátsó üléseken, míg ügyködött a csomóval.

-Ki a picsa vagy?! -kérdeztem kényelmetlen, nyögdécselős hanggal, de nem adott rá választ. Felültetett, majd szememet egy fekete ruhaanyaggal letakarta. Becsapta az ajtót mellettem. Léptei a volán mögé vezették, majd éreztem, hogy gurulni kezdett az autó. Bepánikoltam. 

 Mikor a jármű leállt, a pasas kirángatott belőle, s egy lépcsőn keresztül kellett lelépdelnünk. Szűkösnek éreztem a teret, ugyanis ketten alig fértünk el egy fokon. Nyikorgott az ajtó, így úgy véltem, hogy egy egész öreg épületről lehet szó. Méghozzá egy pincéről. Ahogy beértünk, ledobott egy székre, majd szememről letépte az anyagot, mi megakadályozta hogy lássak.

-Ki maga? -kérdeztem. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát... ameddig meg nem fordult. -Tyler?! -nem hittem a szememnek.

-Majdnem. -bólintott. 

-Majdnem?

Újra nem vélt választ adni. 

Lépteket hallottam a lépcsőről, ahonnan mi is lejöttünk. 

-Ő Tyler. -mutatott teljes hasonmására. 

-Moore?! -pislogtam.

-Mi folyik itt, Shane?! -zaklatottnak tűnt a srác.

-Oh, elhoztam egy kicsit játszani... -kaján mosolya rosszabb volt, mint az enyém. 

-Hogy... hogy érted azt, hogy játszani? -kérdeztem bátortalanul.

-Shane... nem teheted... -Tyler szemei könnybe lábadtak.

-Dehogynem. 

Azzal kaptam is az újabb pofont.

-Figyellek egy ideje... rájöttem, hogy megnehezíted a dolgom. 

-Érdekes elmélet. Főleg úgy, hogy fogalmam sincs, miről beszél!... -mondtam a fájdalomtól összeszorított szemekkel.

-Egy héttel ezelőtt.. az egyik éjszaka... nem emlékszel?

-Emlékeznem kéne? 

-A buszmegálló. -forgatta szemeit, mire megráztam a fejem, ezzel azt jelezve, nem tudom miről hablatyol. -Fel akartam robbantani, de te ezt megakadályoztad. -folytatta, mi egyáltalán nem rémlett. Értetlen fejjel bámultam tovább Shane-t. -Szétverted a kocsimat.

-Milyen kocsi volt? -érdeklődtem, nem mintha többet is összezúztam volna.

-Egy fekete lamborghini. 

-Ohh! -bólogattam, elbambulva. -Nem, nem rémlik... -néztem bele elrablóm szemeibe, miben haragot láttam. Újabb ütésre állt jobb ökle.

-Állj, állj, állj! -kiáltottam nagyobb hangerővel, s gondolkodni kezdtem. -Sajnálom... azt hittem eszembe jutott. 

-Elég a játékból... 

-Maga mondta hogy játszani hozott, nem? 

-Inkább ne köss bele... -szólt a távolabbra ülő iker, ki egy régi fotelben magába roskadva, elég gyatra életkedvet sugárzott. Testvére felé dobott egy vasrudat, mit mellőlem vett fel, de Tyler kitért a tárgy elől. Díjaztam gyors reflexét.

-Akkor mesélek egy másik esetet... -gondolkodott. -Egy másik este be akartam törni valamely lakásba... de te, megint ott voltál.

-Emlékszem. -szóltam közbe.

-Tényleg? Ez re...

-Nem. -válaszoltam kérdésére, -miközben félbeszakítottam - mi eléggé feldühítette, s újra ütött, már nagyobb erőt kifejtve. 

-Shane... -szólt Tyler, kiről nem is vett tudomást. -Shane, kérlek... hagyd ab...

-Nem. 

És a most következő történést el sem fogjátok hinni. Megint megütött. 

-Shane! -Tyler egyre jobban felemelte a hangját. -SHANE!

-FOGD MÁR BE, IDIÓTA!

Mikor a nagyobbik testvér, azaz Shane távozott, Tyler és én magunkra maradtunk. Csak ketten. Remek, csöndes percek voltak.

-Mi ez az egész? -kérdeztem remegő hanggal, de elsőre nem válaszolt, így megkérdeztem mégegyszer. Erre már reagált.

-Ő a sorozatgyilkos. 

-Mi? -értetlenül néztem tovább a srácot.

-Aki után folyton futottatok. Shane. 

-Mi közöm van hozzá, hogy idehozott? 

-Kérte, hogy távolítsalak el valahogyan. Nem érdekli mit teszek veled, csak távolítsalak el. És nem tettem meg... 

-Hogy lehettem ott valahol, ahol nem is voltam ott? 

-Többször is a megakadályoztad a merényleteit. -mondta, min elég mélyen elgondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy valami itt nincs rendben, és hogy Tyler szavainak talán még hihetek, - a láttak után - ezért elmerültem magamban.

-Az amnézia... -suttogtam.

-Mi? -kérdezte meglepett tekintettel.

-Amnéziás vagyok. -válaszoltam egyszerűen, mi kitágult szemeket dukált számomra. Már értettem. 

-Nem mondod komolyan... 

-Komolyan befellegzett miattam?

-Ja. Elképesztő voltál. Hősies.

-Tényleg én voltam az?

-Ismerem a mozdulataid. Biztos vagyok benne, hogy te voltál.

-Ez őrült... 

-Hogy van Sammy? -kérdezte rekedt hanggal, mi szomorúságot éreztetett.

-Jól van... 

-És te? Te jól vagy?

-Nem. 

-De hát mosolyogsz...

-Mosolygok? 

-Igen.

-Hát, akkor az arcom biztosan hazudik.

-Miért? 

-Nem szeretnék erről beszélni... 

-Mondd csak! -parancsolta.

Sóhajtva, de belekezdtem. -Mostanában nem tudom mi folyik körülöttem.

-Ezt hogy érted?

-Cselekszem, s arra ébredek, hogy Samantha ordibál velem. És fogalmam sincs, miről van szó... csak hallgatom, ahogyan rám panaszkodik. Aztán volt, hogy magamba állítottam egy villát.

-Magadba?

-Pontosabban a gyomromba. Olyan volt, mintha álmodtam volna... és mikor "felébredtem", tényleg bennem volt. 

-Ez morbid...

-Az. 

-Tudod mi a legrosszabb? -kérdeztem tőle, mire érdeklődő szemei felém szegeződtek. -Hogy szeretem őt.

-Ez miért rossz? 

-Mindenki őt szereti. A másik, hogy így eltaszítom magamtól.

-Én már  nem tudom, mit érzek iránta. Shane megtiltotta, hogy a közelébe menjek.

-Ki ő, hogy így parancsol neked?

-A bátyám. És a londoni sorozatgyilkos. Ez nem elég?

-Ő csak egy 20 éves barom, akinek elszállt az esze, mint nekem... csak én ennél pár fokkal jobb állapotban vagyok, és nem mészárolok embereket... remélem.

-Lehetetlen lenne leállítani.

-Honnan tudod? Meg sem próbáltad.

-Most kinyitom az ajtót. -mondta a témától teljesen függetlenül.

-Mi?

-Ha kinyitottam, eloldozlak, és fuss.

-Várj... 

-Be van kamerázva a pince. Látni lát, de nem hall. Ha eloldoztalak, fuss, és ne nézz vissza. 

-Hogy érted, hogy ne nézzek vissza?!

-Úgy, hogy ne nézz vissza. Csak tűnj el, és azonnal hívd a rendőrséget. Ott az asztalon a mobilod. -mutatott az ajtó melletti mélybarna bútorra.

Körbenéztem, s egy pisztolyt is megpillantottam egy másik ajtó mellett.

-Ha észreveszi mit csinálsz, le fog jönni.

-Igen.

-Le fog lőni azzal a szarral ott... -biccentettem a fegyver felé.

-Tudom. -hangja bánatot sugallt. 

Tyler elindult az előttünk álló ajtó fele, s kinyitotta azt. Nyikorgó hangja felállította a szőrt a hátamon, melyre még a hideg esti fuvallat is rátett. 

-Légy gyors... -mondta miközben felém sétált, s elkezdte eloldozni a csomót. Elgémberedt testrészem alig bírtam megmozdítani, mikor kiszabadultam. De megragadtam a srácot.

-Eressz el, és rohanj! -rántotta el a kezét.

-Nem... te segítettél nekem, én is segítek neked!

-Te ezt nem értheted... eressz!!! -erőszakosan ellenkezett. Nem várhattam tovább... futnom kellett. Az asztalon pihenő mobilomat felkaptam, s tárcsáztam Mr. Brown-t. Több másodpercen keresztül csöngött. Vedd fel... gyerünk... 

-Halló!? -szólt a vonal túloldalán.

-Mr. Brown! Nyomozza le a mobilom koordinátáit! 

-Mi a frászról beszélsz, Colin...?! Te futsz?

-Le fogok merülni! Siessen! 

Amint megkaptam az információkat, s a maradék időmben még meg tudtam magyarázni a legfontosabbakat, Mr. Brown utánam eredt. Telefonom feladta a szolgálatot. Fény nélkül maradtam... ami elég nehéz volt számomra.

-Nyugodj meg Colin, már csak pár percet kell kibírnod... erős vagy... nem kell félni a sötétben... -nyugtattam magam, azzal a jeep-em vakító lámpáit észleltem szemem sarkából.

-Colin! -szólt ki az autóból Mr. Brown, mire azonnal beszálltam a járműbe. Tyler-t találtam magam mellett. Sziszegett, mit nem tudtam értelmezni. Lejjebb vezettem a tekintetem, s vért pillantottam meg jobb karján, mit erősen szorított. Shane műve volt. Bár, ő számított rá. A jeep mögül újabbnál újabb lövések hallatszottak.