~ 11. rész ~

"Megeshet, hogy már kiesett, hogyan kell oltani."

 Zayn elhagyta a termet, s tovább ültem - tétlenül - egymagamba, míg fel nem kelt a fiú.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Zayn Malik valaha is megcsókolna. Hihetetlen volt. Ajkai puhák, forrók voltak. Még a legjobb csókomat is felülmúlta, pedig az sem volt semmi. A korom fekete haja, a csodálatos aranybarna szeme, cuki orra, érdekes és kíváncsivá tevő ajkai egy az egyben tö-ké-le-tesek. Egyszerűen egy álompasi. Jézusom, én teljesen beleestem... nem hiszem el... tiszta őrültség! Vagy... én vagyok őrült megszállott?

Nem tudom pontosan, hogy hány percet vagy órát ülhettem itt, nem tudtam érzékelni az idő múlását. Colin mocorogni kezdett, mire felfigyeltem. Felém vezette a tekintetét, majd elmosolyodott.

-Jó reggelt, Csipkerózsika! -motyogta, majd felült. Nem bírtam megállni, hogy ne öleljem meg. Magamhoz szorítottam, ahogy csak tudtam, mire felszisszent. Engedtem a szorításon.

-Ugyan, semmiség. Csak sokat aludtam, és elgémberedtek az izmaim. -nyújtózkodott.

-Hülye vagy, tudtad? -kérdeztem félig sírva, félig pedig nevetve.

-Aha. -bólogatott.

/Colin szemszöge/

Érdekes estém volt. Rémálmokkal teli, érdekes este. Rá kellett jönnöm, hogy ezek, amik tudatom alatt játszódtak le bennem, teljesen igazak voltak. Lássuk csak... hány éve gürizek egyetlen egy lányért? Hm, egy, kettő... pontosan 12 éve. Ez elég hosszú idő, és lássuk be, ezalatt már akár feleségem is lehetett volna. 

 Reggel 10 óra volt, mikor ránéztem az órára. Samantha az ágyamra támaszkodva aludt, miközben én a plafont néztem, és gondolkoztam. Egyáltalán nem a lányról, sem semmilyen érzelem szaftos szarságról. Tervezgettem a jövőmet. Meg szeretném ismerni a világot, és nyitott szemmel kell járnom. Tudni akarom, milyen részeg szemmel látni a világot, menekülni azoktól a bajoktól, amiket elkövettem, nem pedig a szabályoknak élni, és úgy meghalni, hogy nem volt semmi izgalom az életemben. Az átlag unalmas. Ne csak azzal a személlyel akarjunk boldogok lenni, akit szeretünk... próbáljunk magunk miatt is azok lenni.  Az egész szar lenne, ha mi nem tennénk izgalmassá. Ezért is van az, hogy betépett embereket látunk az utcán. Ők is az izgalmat keresték, csak vannak, akik túl mélyre zuhantak. Nem találták meg azt a kontrollt, amivel a lábuk alatt tarthatnák a földet. Mindegy is, nem túlzottan izgat.

Most már 13:45 van. Samantha nem sokat aludt, de épp eleget ahhoz, hogy kibírja a mai napot.

-Mikor indulunk? -kérdeztem.

-Nem tudom. Fel kéne hívni ap...

-Menjünk. -húztam ki a teremből a csuklójánál fogva, majd már fordultam volna a megfelelő irányba, valakinek a mellkasának ütköztem.

-Wow, haver. Te aztán jó... -vezettem fel a tekintetem a férfin. -...magas vagy. -nyeltem egy nagyot, mire az orvosom megragadta a vállam, és bevonszolt a szobába.

-Üljön le, és várja meg az eredményeket, Mr. Clark. -és már távozott is. Összefontam a karjaim, és - mint egy megsértődött kamasz - ültem a betegágyamon.

-Megmondtam. -forgatta a szemeit Sammy.

-Utálom a kórházakat. -dörmögtem.

-Nem tarthat olyan sokáig. -próbált megnyugtatni.

-Szeretnek várakoztatni.

Nem tudtam pontosan, hogy miért is kellett ilyen sokat várnom egy leletért, de azt tudtam, hogy nem tudom miért ülök itt. Biztos elájultam.

-Miért is vagyok itt? -kérdeztem Samanthától, aki kikerekedett szemekkel pillantott vissza rám. Azt hiszem most értünk el ahhoz a pillanathoz, hogy hülyének nézzen. De komolyan nem emlékeztem a tegnap történtekre.

-Majdnem megfagytál.

-Ennyi? Ezért vagyok most itt? Hah, ugye most viccelsz? -nevettem kínomban, mire kinyílt az ajtó.

-Colin Clark? -pillantott rám a nővér.

-Én vagyok. -mondtam, majd közelebb lépdelt egy papírral a kezében. Mögötte nem sokkal  később a magas pasas - az orvosom - is betévedt. Már épp ideje volt.

-A szívével minden rendben van, de...

-De? -szakítottam félbe.

-Beverte a fejét, és találtunk valami olyat, ami az amnézia alapvető tüneteihez hasonló. -magyarázta, mire kikerekedett szemekkel felálltam az ágyamról a doktor felé fordulva. Kivert a víz, és folyton nyelnem kellett.

-Bólogasson, ha ezek közül bármelyiket is tapasztalta. Emlékezet kiesés.

Bólintottam.

-Zavarodottság.

Bólintottam.

-Depresszió.

Bólintottam.

-Akkor a diagnózis nem csal. -mondta, majd áttekintette a leletet.

-Mi? Ez azt jelenti, hogy...

-Maga disszociatív amnézia traumában szenved. Nem súlyos, és orvosolható. Kerülje az alkoholt, a kábítószert, és mindent, ami képes az agya "elpusztítására". -mosolygott, majd hátat fordított és kilépett az ajtón. -Hazamehet. -tette hozzá.

/Otthon - 15:55/

Mr. Brown nem tudta felfogni a történteket, ahogy igazából én sem. Belegondolni is szörnyű volt. Nem tudtam, hogy mennyi emléket veszthetek csak úgy el, és mennyi jó emléket. Összezavarodott voltam, viszont nyugodt.

-Azért örülök, hogy itthon vagy. -veregette meg a hátam Mr. Brown, majd asztaljához ülve belekortyolt az előtte lévő bögrébe. Ha jól éreztem, kávé volt.

-Apropó, apa. -szólt mögülem Sammy. -Hogy jössz te ahhoz, hogy megadd a számom egy hapsinak, akit alig ismerek?

-Jó fejnek tűnt. -kuncogott.

-Eszméletlen vagy. -fonta össze a karjait, mire Samantha felé fordultam.

-Miről van szó? -kérdeztem.

-Apa megadta Zayn-nek a telefonszámom. -mutatott az öreg felé.

-Ha zaklatni mer, letartóztatom. -vonta meg a vállát, majd a mobil csörögni kezdett.

-Azt hiszem kezdheted. -mondtam nevetve, és az asztalon pihenő telefonra néztem. Zayn volt az. Samantha elkapta a mobilt, és elvonult vele, mintha titkolna valamit.

Fél fülemet a lányon tartottam. Nagyon halkan próbált beszélni, de feleslegesen. Mindent hallottam, kivéve Zaynt. Valami csókról beszéltek. Tehát miközben én békésen szunyáltam, ezek mellettem forrtak össze. Végül is érthető, csak nem az én részemről. Nem szimpatikus a srác. Ráadásul ahogy hallottam, ide készül. Remek. Ő hiányzik még ide. Remélem holnap tényleg amnéziával kelek, és elfelejtem ezt a marhát.

-Zayn volt az? -kérdezte Mr. Brown.

-Igen. -válaszolt Samantha, majd beszámolt az apjának. -Átjön, ha nem gond.

-Persze hogy nem! Csípem a gyereket!

Én is szívesen tökön csípném egy fogóval.

-Mi az, Colin? -kérdezte Mr. Brown. Lehet, hogy túlságosan elbambultam.

-Oh, semmi. Csak próbálok emlékezni. -legyintettem.

-Ez egy rossz vicc, Colin. -mondta Sammy, majd nevetve felé fordultam.

-Tényleg? Szerintem meg marhajó!

-Nem, ez tényleg nem volt jó. -helyeselte a lányt az apja. Hogy is ne helyeselte volna? Ezt csak én érthetem. Ők nem szenvednek ilyesfajta betegségben.

Kopogtattak. Tisztában voltam azzal, hogy ha kinyitnám az ajtót, megfojtanám Zayn-t, ezért Sammy felé biccentettem, aki egyből felállt.

-Szervusz, szépség. -mosolygott a srác, mire ujjammal úgy tettem, mintha lenyúlnék a torkomon, és meghánytatnám magam.

-Jobban vagy, Colin? -nézett át a lány válla felől, mire bólintottam egyet.

-Persze, csak egy kis amnézia, de semmi gáz. -vontam meg a vállam, mintha semmiség lenne.

-Ne, ez komoly?

-Olyan komoly, mint hogy a karriered is csak egy papírra vetett, tele apró - fekete betűs szar. -mosolyogtam önelégülten. Díjaztam a beszólásom.

-Az amnézia emlékvesztéssel jár, ugye tudod? -kérdezte.

-Persze.

-Megeshet, hogy már most kiesett, hogyan kell oltani.

-Te nem vagy amnéziás? -kérdeztem a székre támasztva bal kezemet.

-Nem.

-Mindjárt az leszel, ha a képedbe törlöm ezt a szép, barna széket. -simogattam mutatóujjammal a bútort, majd felé pillantottam.

-Most már elég...! -szólt közbe a lány, aki magával hívta a csevegő partnerem.

-Mi volt ez, Colin? -kérte számon Mr. Brown.

-Áh, semmi. Csak nem kedvelem a pasast. -válaszoltam.

-Miért?

-Nincs különösebb okom rá. Ami pedig van, rám tartozik.

-Rendben. Nem faggatlak, de gondolt át kétszer, miket mondasz. A te érdekedben mondom.

-Ugyan mi történhetne, ha kibukna pár dolog a számon?

-Több, mint gondolnád.

Felmentem az emeletre, s bekopogtam Samantha ajtaján.

-Hé, Sammy! -szólítottam meg. -Engedj be!

-De hisz nyitva van... -szólt az ajtó mögül, mire megfogtam a kilincset, s letoltam. Valóban nyitva volt.

-Nézd, haver. Ne haragudj. -fordultam Zayn felé. -Tudod, rohadt nehéz felfogni a kórházban hallottakat. Kicsit felhúztam magam. Beszélhetnénk? -kérdeztem az ajtóra mutatva, mire felállt, és rábólintott. Mosolyogva - magam előtt - kiengedtem, és hablatyolni kezdtem a mai napomról.

-Csak berágtam. Nehéz feldolgozni ezt az egészet... gonodolom nem tudod milyen. -magyaráztam, miközben behajtottam az ajtót.

-Haver, én sajnálom. -mondta, majd kattant a zár. -Bunkó voltam. Nem így kellett volna keze...

-Pont leszarom, hogy kezeled a helyzetemet.

-Mi? Várj...

-Samantha beszélt velem... -sóhajtottam. -Rólad. -tettem hozzá.

-Mit mondott? -kérdezte felcsillant szemekkel.

-Nagyon rámozdulós voltál vele szemben. Nem díjazta, hogy megcsókoltad. -bólogattam jobbra-balra, mire letörten a földet kezdte pásztázni.

-Tudtam... -támasztotta meg a kezeit a falon. -Mit mondott még? -nézett át a válla felett.

-Azt, hogy jobb lenne ha békén hagynád. Nem érdekled.

-Mekkora egy barom vagyok... -fogta a fejét, s arcát a tenyerébe temette, majd erősen lehúzta azt.

-Haver, nem akartam volna beszélni veled, ha nem így lenne.

-Helyrehozhatnám?

-Igen. Azzal, hogy elmész.

-Mi?

-Gondolj bele. Most szakított a barátjával, és te máris rámozdulsz. -mondtam, s bólogatni kezdett. benyitott Sammyhez, és elköszönt.

-Sajnálom, de behívtak. Fel kell énekelnem pár dolgot... tudod, vokál, meg ilyenek...

-Ohh, hát... sok sikert! -mosolygott a lány, majd felállt az ágyáról, és megölelte Zayn-t.

Hah, ez csak összejött! Tiszta a pálya... Samantha az enyém, rohadék! Hahaha!