~ 10. rész ~

"Tarts ki..."

 Felkeltem. Ordítva, de sikerült felkelnem. Samantha rohant a szobába.

-Colin! -fogta le a vállam, én pedig könnyes szemekkel ordítottam.

-Ez egyre rosszabb, Sammy! -bőgtem. -Nem bírom...

-Mi...? Mit nem bírsz? -kérdezte, mire feleszméltem, hogy kimutatom az igazi érzéseim. A lány előtt sírtam... életemben először. -Colin! -szólt rám, de csak próbáltam visszafojtani a bennem lévő dolgokat. Tudtam, hogy a sok felhalmozódott érzelem rossz hatással van az emberekre, de ha ezt most kiereszteném, nem maradna egybe a szoba. Harag, düh, szerelem... amit csak el tudtok képzelni. Minden szar a lelkem mélyén ülepedett... -Mondd már! -rángatott.

-Nem... nem, nem, nem! -ráztam a fejem, közben a könnyeim már ellepték a paplant. -Nem mondhatom el...-suttogtam.

-Miért nem?

-Boldognak akarlak látni... csak boldognak, érted? Valaki olyannal, aki rohadtul szeret, és megszenved érted... de basszus, te ezt kurvára nem látod! -mondtam mindvégig lehajtott fejjel, s közben rá-rá pillantottam. Az ujjaimmal játszottam a térdem, s a az azon fekvő paplan  tetején. Nem szólt semmit... gondolkodott.

-Beszéltél Zayn-nel? -kérdezte.

-Ja. -szipogtam. Azt hiszem ágyneműt kell cserélni.

-Jézusom... -mondta a szájához kapva, s felállt a székről. -Ne haragudj... most... -mutatott az ajtóra, célzásképpen a távozására. Bólintottam. Odament az ajtóhoz, és megállt. Mintha elfelejtett volna valamit.Visszafordult. Felemelte a mutatóujját, majd egyből le is rakta. Felém gyalogolt. Fél lábával az ágyra térdelt, és átölelt, ami most nagyon jól jött... nem tudom, hogy mennyire árultam el magam, vagy mennyire nem, de ez az ölelés olyan szívszorongató volt. Olyan... megerősítő. Megnyugtató. Meleg, baráti, nagyon fontos ölelés. Elengedett, és végigsimította a vállam, ami szintén nagyon kedves érzéssel töltött el. Kisétált az ajtón, s halkan maga mögött óvatosan behajtva lépett ki a küszöbön. Amikor a zár kattant, én újra a párnának zuhantam, és jobban bőgni kezdtem, mint az imént. Ökölbe szorított kezemet a vizes paplanra csaptam, ami kissé csípte a kezem, de ezt már emellett a sok gond mellett nem éreztem. Felálltam, és fogtam a fejem. Forró volt, viszont a lábam jég hideg. Fel-alá járkáltam, s próbáltam elterelni a gondolataim, de a belső hang folyton azt mondta, hogy "ne menekülj el magadtól, Colin..." Mindent csináltam... a legtöbbször észre sem vettem, hogy mit, de állandóan mászkáltam, és téptem a hajam. Mintha küzdöttem volna magam ellen... Észre vettem, hogy a földszinten járok, méghozzá a nappaliban. Egyáltalán hogy kerültem ide le? Teljesen megőrültem... Úgy gondoltam a levegő jót tesz, ezért kimentem a garázs elé, hogy kiszellőztessem a fejem. Gondolkodtam, ami csak sírásra késztetett.

"Samantha sosem fog viszont szeretni, te mitugrász." "Egy senki vagy, érted? Sosem lesz barátnőd!" "Ugyan ki akarna valaki olyas gyereket, mint amilyen te vagy?" "Menj haza lúzer, nem vagy idevaló!" "Mik ezek a foltok rajtad? Csak nem vert meg apuci?" Egyszerűen elegem volt. Mindenből. Alison is jókor hagyott itt... de mit tehetnék? Ilyenkor indulnak nyaralni.

Már fél órája sétálok innen-oda, és nem tudok megnyugodni. Egy erdő felé ballagtam, ahol senki sem lát, se nem hall... ott talán kiereszthetek mindent. Az avart magam elé rugdosva sétáltam egyre beljebb, és amikor már elég távol voltam a várostól, a földre zúgtam.

-A kurva életbe... -ütöttem bele ököllel a levelekbe, amik a fejem fölé repültek. Zokogtam... amennyi ki akart jönni, kiengedtem. Bár nem hinném, hogy egy éjszaka elég lesz erre. Egy fához vonszoltam magam, és nekitámasztottam a hátam.

/Sammy szemszöge/

 Meglepett, amit Colin mondott... nem akarok ilyen tolakodó lenni, de Zayn mostanában folyton a nyakamon lógott, mióta szakítottunk Tyler-rel. Ez tényleg furcsa... lehet, hogy Colin erről beszélt vele? Jézusom... lehetetlen. Ő egy sztár, én meg egy Sammy... 

Nem tudtam elaludni. Tyler és Zayn járt az eszemben. Nem hagyott nyugodni az, amit hallottam. Utáltam Tylert, amiért ezt tette velem, de valahol mégis éreztem valamit... viszont Zayn is itt van. Imádom őt, és nem úgy, ahogy kellene. Nem úgy, mint rajongó... rájöttem, hogy rohadtul szeretem őt. Jól esett, hogy körülöttem ólálkodott, én pedig eltoltam magamtól. Szörnyű ember vagyok. Nem is én lennék... elűzöm magam mellől azokat, akik jót akarnak nekem. Hát ez csodás.

 Végre sikerült álomba gondolkodnom magam. Egész jót aludtam, míg fel nem keltett a mobilom csengőhangja. Nézzük csak... hajnali 3 óra... ki lehet az? Ránéztem a telefon kijelzőjére, és szemben találtam magam Colin nevével.

-Helló... na mi... -emeltem a fülemhez, s rögtön kérdeztem volna, de félbeszakított.

-S... Sam... -didergett. -Samma... Samantha! -sikerült kimondania a nevem. Az aggodalmam az egekbe szökött.

-Mi... mi az, Colin? Mi a b....

-Samantha. -nyögte. -Azon-n-nal gyere az erdőbe! -nyöszögte, majd hallottam, ahogy kiesik a kezéből a telefonja. Rohantam le a lépcsőn, hogy felkeltsem apát, de valamiért ő már lent volt a konyhában.

-Apa, azonnal el kell mennünk az erdőbe! -mondtam, és már öltöztem is.

-Mi? Mié...

-Colin...

-Miért van Colin az e...

-SIESS MÁR! -kiabáltam rá, pusztán csak idegből. Közülünk csak ő tud vezetni, és hát... rendőr. Az ilyen ügyekben jobb, ha őt hívom először. Beszálltam az autóba, apa pedig pár másodperccel utánam futott. Ahogy az autóba tette a lábát, a gázra lépett. Szerencsére nem volt messze.

-Innen sétálnunk kell. -állította le az autóját.

-Rendben. -mondtam, s kiszálltam a járműből. Gyors léptekkel és egy zseblámpával kerestem a legjobb barátom, akit talán már halálra dermedve találok meg.

-Samantha! -szólt felém apa, mire azonnal felfigyeltem. Megtalálta Colint. Távolról láttuk, hogy bekapcsolta a vakut telefonján, ami egy igazán okos ötlet volt. Odafutottam hozzá, és egész testemmel átöleltem. Ahogy didergett ő, úgy remegtem vele együtt én is. Rémes volt. A bőre akár a jég, a színe fal fehér.

-Nem hiszem el, Colin... Colin! -dörzsöltem a hátát, míg apa is utolért.

-N-n-ne ha-r-agudj... S-Sa-mmy... -motyogta.

-Miért haragudnék? Colin, mi a frászt kerestél itt kint?! -kezdtem pityeregni, és éreztem, ahogyan egyre jobban elenged a teste. Folyton a nevét mondogattam, és beszéltem hozzá, de alig válaszolt. Nem tudta nyitva tartani a szemét.

-Colin, a jó büdös életbe! Velem kell maradnod, érted? Nem hagyhatsz itt... -sírtam.

-Én... én mindent túlélek. -mondta, végül teljesen lehunyta a szemét. Apának ordítottam, aki meleg pokrócokat hozott a srácnak. Körbetekerte, és megnyugtatott. Volt pulzusa. Lassan dobogott a szíve, amit hallani sem bírtam. De folyamatosan a karjaim közt volt.

-Mit keresett itt kint? -kérdezte az öreg.

-Nem tudom... sírt az éjszaka. -mondtam már nyugodt állapotomban, azonban hangom még mindig remegett. Simogattam a fiút, reménykedve hogy fölkel... de nem kelt fel.

Hazaértünk. Apa bevitte a kanapéra Colint, és felhívta a mentőket, akik pár percen belül megérkezhetnek. Mindvégig a fiú mellett ültem, és fogtam a puha, hideg és sápadt kezét. Tulajdonképpen már szorítottam...

Nem tartott sokáig, míg vártunk. Megszólalt a csengő. Apa ajtót nyitott, és beengedte a mentőket, akik hordágyra fektették Colint. Betették az autóba, ahova én is beülhettem, és elindultunk. Apa a saját kocsijával jött utánunk.

-Tarts ki, kérlek. -beszéltem hozzá, mire a sofőr társa hátrafordult.

-Jó pasi. -viccelődött a pasas, mire elmosolyodtam.

-Rendbe fog jönni? -kérdeztem.

-Persze.

Még mindig a fiú kezét szorongattam.

-Együtt vagytok?

-Nem, nem. Ő a legjobb barátom.

Addig társalogtunk, míg oda nem értünk a kórházba. Mindig kirázott a hideg az ilyen helyektől. Az az állandó hipó szag csavarta az orrom, ahogy beléptünk az ajtón, és tüsszentenem kellett.

-Egészség! -mondta a sofőr segéde, én pedig bólintottam.

-Mr. Brown, innentől átvesszük a gyereket. Ha gondolja, este maradhatnak, de kivizsgálás alá kell vetnünk a fiút.

-Köszönjük! -mondta apa, s rögtön rám vezette a tekintetét. Maradni akartam, ezért újra bólintottam.

-Rendben. Akkor a lány marad.

Colint eközben már a szobájába tolták, ahova még nem mehettem be. Egy óra múlva láthatom, remélhetőleg már jobb színben. Ennek a kórháznak elég jó hírneve van, tehát nem szeretnék csalódni az orvosokban. Bár, ez annyira nem is érdekel... inkább csak látni akarom, hogy jól van-e a legjobb barátom. Türelmetlen vagyok ilyen helyeken.

Leültem a váróterembe Colin szobájával szemben, és megpróbáltam higgadt maradni. Lehajtott fejjel szórakoztam az ujjaimmal, közben eszembe jutott Zayn, ahogy pár napja lefogta azokat. Olyan meleg és puha volt a keze... nem fogom elfelejteni. Gyengéd volt.

-Helló! -köszönt rám Zayn. Várjunk... ő mit keres itt? -Hallottam, hogy mi történt Colin-nal. Gondoltam bejövök... -mosolygott, majd leült mellém.

-Honnan tudod? -kérdeztem rá csodálkozva.

-Apukád felhívott.

-Ácsi... honnan van meg neked az apám telefonszáma??

-Leírta nekem, amikor nálatok voltam. Azt mondta, hogy ha bármilyen gyanús dolgot meglátok, hívjam fel. Tudod, ez a tipikus seriff duma. -magyarázta.

-Értem. -mondtam, majd egy rövidebb idő elteltével újra megszólalt.

-A tiéd is megvan. -hajolt közelebb hozzám, majd azonnal vissza is tért a saját székére.

-Hogy MI? -szinte visítottam. Zayn elővette a telefonját, és tárcsázni kezdett. A füléhez emelte a mobilt, és várt, míg meg nem csörrent a telefonom. Le volt halkítva, de a zsebemben éreztem, ahogyan rezeg. Elővettem. Ismeretlen szám volt. Zayn felé mutattam, aki mosolyogva bólogatni kezdett.

-Az bizony az enyém. -mondta.

-Hát ez hihetetlen. -motyogtam. -Apám komolyan megadta neki a számom...

-Legalább már tudlak zaklatni! -nevetett, mire elmosolyodtam.

-Nem veszem fel.

-Kényszeríteni foglak.

Ahogyan nevetett, ahogyan mosolygott, szemeit kissé összehúzta. Imádtam minden megmozdulását. A legrosszabbkor is képes volt kihúzni belőlem egy mosolyt, vagy bármit, ami a boldogsághoz kapcsolódik. Mellette nem éreztem, hogy hiányzik Tyler. Mellette egészen más volt. Mellette őszintén boldog tudtam lenni.

-Mi az? -kérdezte, mivel látta, hogy elbambultam.

-Ja, semmi... csak gondolkodtam.

-Hölgyem, most már bemehet! -jött ki egy ápolónő Colin szobájából, mire felpattantam.

-Esetleg én is bemehetnék? -kérdezte Zayn jobb kezét feltartva - jelentkezve - a nőtől.

-Csak tessék. -mondta kedvesen, majd a papírokkal a kezében távozott.

Beléptem az ajtón, amivel szemben az ágy helyezkedett. Colin orrában egy kis kanül volt, amivel a jelenlegi állapotában könnyebben tudott levegőt venni. Rossz volt így látni, de már nem volt fal fehér a teste. Fogtam az ágy melletti széket, és leültem. Újra megfogtam a kezét, ami megnyugtatott. Bár az a látvány nem, hogy infúzió lógott ki belőle. Zayn lassú léptekkel mellém sétált, és a szék háttámlájára tette a kezét. Körülnézett, és talált egy sámlit. Mellém rakta, majd ráült. Vett egy nagy levegőt, felemelte a kezét, és a combomra emelte azt. Meleg volt, nem úgy, mint Colin keze. Az még mindig nem volt tökéletes.

-Rendbe fog jönni. -simogatott.

-Persze hogy rendbe fog jönni. -válaszoltam, majd Zayn szemeibe néztem. Olyan gyönyörűek... mindig a legédesebb csoki jut róla eszembe. Olyan finom, bársonyos tekintete van. Nyugodt volt. Láttam, hogy kicsit álcázza, de nyugodtságot sugárzott.

-Köszönöm. -mondtam, immár már Colin kanüljét vizsgálva.

-Mit?

-Azt, hogy itt vagy. Egyedül nem bírnám. -néztem rá a combomon fekvő kezére, majd újra a szemeibe. Izgatottan csillogtak. Úgy éreztem, készül valamire. Felállt. Kicsit habozva, de felém fordult, és lehajolt. Karjaival átfonta a nyakam, és felemelt.

-Én sem bírom... nélküled. -mondta, majd kezeit visszahúzta mindaddig, míg el nem érte ujjaival a fülem tövét. Magához húzott. Méghozzá az ajkaihoz.

// Colin //

Nem láttam semmit. Minden olyan sötét volt. Nem hagytak nyugodni a hangok, amik körülöttem suttogtak. 

-N... nem értem... -forogtam magam körül. Csak foszlányokat kaptam el. 

-Ki vagy te? -kérdezte a hang, mire felkaptam a fejem.

-Én? Én... -válaszolni akartam, de valahogyan elfelejtettem a nevem. 

-Még a saját nevedet sem tudod? -kérdezte suttogva.

-Én... nem emlékszem. 

-És arra emlékszel, ki voltál ezelőtt? 

-Mielőtt? -nem értettem a kérdését.

-Mielőtt meg nem ismerted Őt. 

-Nem tudom. Nem emlékszem semmire! -mondtam immáron könnyes szemekkel.

-Én tudom. Azt is, hogy miért vagy kórházban.

-Kórházban vagyok? Várj... ez csak egy álom, ugye?

-Igen, ez egy álom. De éppen egy betegágyon fekszel. És én segíthetek neked. -hallottam, hogy lépked... először csak egy árnyat láttam, majd ahogyan haladt felém, kirajzolódott az arca. Teljesen olyan volt, mint én. Szemei karikásabbak, haja tépettebb volt. Végül elém állt. Hátra kellett lépnem egyet. Lesokkolt, amit láttam. 

-Te... én... -hablatyoltam. 

-Én te vagyok. Te pedig én. Segítened kell nekem. 

-Ugyan, miért segítenék? -köptem az arcába a szavakat, ám bár félve.

-Hogy magadra találj. -mosolygott, de nem ártatlanul. Láttam a szemeiben, és a szája állásában, hogy amit akar, az rossz. Persze az én részemről. -Ez nem te vagy. 

-Ki? Miről beszélsz? -kérdeztem, miközben szememmel követtem mit csinál. Körülöttem lépkedett. Már kezdtem szédülni.

-Teljesen elvette az eszedet. 

-Kiről beszélsz?

-PONTOSAN TUDOD, KIRŐL BESZÉLEK, TE BAROM! -ordította a szemembe, mire elestem. Féltem magamtól... ez az ember egyáltalán én lennék? 

-Nem, nem tudom. -néztem fel rá, bár nem egészen láttam. Olyan volt, mintha valahol lett volna egy ablak, amin besüt a nap. Égette a szemem.

-Erőltesd meg magad. -fordított hátat nekem. -Nem vagy te hülye. Vagy tévedek? 

-Nem.

-Hát akkor emlékezz! 

-Nem tudok... -motyogtam, mire felém fordult, és agresszív léptekkel felém sietett. Dühös volt. Ökölbe szorította a kezét, majd a másikkal pólómnál fogva felhúzott. A lendülettől nagyobb öklöst kaptam, mint amekkorára fel voltam készülve... megint a padlón voltam.

-Nem emlékszel? Hát majd én segítek neked.. -mondta összeszorított fogakkal, és két vállra fektetett. Jobb kezét ismét ökölbe szorította, majd ütött. 

-Nem... lehetsz... ilyen... gyenge! -mondta szavai között egy-egy pofont levágva.

-Hagyd abba! -mondtam vért köpve.

-NEM! -ordította. 

-KÉRLEK!!!! -úgy éreztem, mintha már a könnyeim is véresek lettek volna. 

-NEM HISZEM EL, HOGY ENNYIRE GYENGE VAGY!

-NEM VAGYOK AZ! -mondtam. 

Leszállt rólam, én pedig lassan felemelkedve néztem a mellettem ülő énemre. Eszembe jutott...

-Colin Clark... -motyogtam. 

-Micsoda? -kérdezte, miközben rám vezette a tekintetét.

-Ez a nevem.. -mondtam elbambulva. -Colin Clark... -ismételtem meg.

Colin nagy és nehéz levegővétellel tért magához. Azonnal felálltam a székről, és nővérért küldtem Zaynt, aki rögtön futott a segítségért. A nevén szólongattam, de pánikrohamot kaphatott. A kanül ellenére is nehezen vett levegőt, és zaklatott volt. Egy nővér, és egy orvos a szobába rontott. Adtak valamit Colin-nak, amitől megnyugodott.

-Nyugtató? -kérdeztem. Nem láttam, hogy mi van a kezében.

-Asztma spray. -felelte. Pár percig vizsgálgatta Colint, majd amikor meggyőződött arról, hogy minden rendben, elhagyta a szobát.

-Ha bármit észrevennétek, azonnal szóljatok! -tette vállamra a kezét az ápolónő, majd ő is távozott. Colin visszaaludt...

-Mi volt ez az előbb? -kérdeztem Zaynre förmedve.

-Mi? -kérdezett vissza.

-Tudod... a csók. -nehezen futott ki a számon ez a szó.

-Egy csók. -mosolygott.