2015. július 27., hétfő

~ 21. rész ~



"Don't steal my girl"


/ Colin szemszöge /

 Ez volt a harmadik nap, hogy itt tévelyegtünk New York utcáin. Gyönyörű volt, ahogyan a Nap visszatükröződött a tengeren. Sárgába borult az ég, és még csak felhők is alig voltak. Ahogy nézelődtem, lassan a városra tért át a szemem. A nagy panelek, plázák és szállodák is kezdtek fénybe borulni.
-Min gondolkodsz? -törte meg a csendet Tyler.
-Csak elmerengtem. -mosolyogtam.
Pár perc, és a fényforrás hamarosan teljesen eltűnik a horizonton. Vajon ezt látja Samantha? Még mindig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vagy 1000 kilométerre van tőlem... folyton azon kattog az agyam, vajon most mit csinál? 
-Haver, én már elindultam. -nevetett Tyler, mire megráztam a fejem, s azt ide-oda kapkodtam, míg meg nem találtam a srácot.
-Megyek már! -próbáltam stabilan lépkedni a homokban, mely szinte teljesen elnyelte a lábam.
-Ma kiállításra megyünk. -pásztázta a város fényeit.
-Remek! -bólogattam. -Milyen kiállítás?
-Hát, nem akarok dicsekedni, de van pár munkám. -gödröcskéi szájával együtt görbültek.
-Szuper! Ömm... -gondolkodtam. -...valami motorkiállítás lesz?
-Nem.
-Oh, már értem... -sziszegtem. -Férfi modell vagy, és meg lehet csekkolni a...
-Nem Colin, nem vagyok férfi modell. -nevetett, mire végigmértem a srácot.
-Az adottságok megvannak hozzá.

 Néha attól féltem, hogy elkeveredek a nagy tömegben. Néha attól, hogy elrabolnak. Ki tudja? Ha Londonban megfordult egyszer, itt ötször annyira nagyobb az esély ilyen esetekre. Bár, nem azon a részlegen voltunk, ami drog dílerekkel volt körülvéve. Viszonylag biztonságosnak éreztem itt magam.
-Tyler! -kiabáltam magam elé. -Tyler!
-Mi az?
-Lassíts! -fogtam meg pólóját.
-Mit csinálsz? -nézett rám értetlenül, mire ugyanezzel a fejjel válaszoltam.
-Foglak, nehogy elkallódjak.

/ Sammy szemszöge /


Gondolkodtam. Ez volt a második napom Zayn nélkül, és úgy érzem, nagyon elrontottam. Most minek hihet a fandom? Minek hihet Zayn? Na és... minek hihetem én magam? Egy igazi hárpia voltam, pedig csak bűntudatom volt a legjobb barátom miatt. Ezek után hogy nézzek kettőjük szemébe? Hogy mondjam el nekik, hogy sajnálom? Nem vagyok rossz ember... csak eszement, ha nincs mellettem a bajtársam. Nélküle összedől az egyensúly, ami megtart engem. Olyanok vagyunk ketten, mint egy kártyavár. Ha kivesznek egy stabil állópontot adó lapot, összedől az egész rendszer. Azt hiszem, újra el kell kezdenem felépíteni a bizalom kötelékét köztünk. Nem akarom elveszíteni, és remélem, hogy még tudok a barátságunkon segíteni, mert nélküle nem ér semmit az egész. Neki köszönhetem, hogy van önbizalmam, és most hogy elment, ez vele együtt elszállt. Nézz magadra, Samantha. Hogy nézel ki? A tartásod görnyedt, és még mindig abban a pólóban vagy, amiben tegnap. Szedd össze magad!


/ Zayn szemszöge /


 Szedd össze magad, Zayn! Hogy akarsz így bocsánatot kérni? Csak fekszel az ágyban, a plafont bámulod, és Róla ábrándozol! Kelj fel, öltözz, és menj! De... átgondoltam én ezt? Nem, bizonyára nem gondoltam át. Mit mondhatnék neki? Oh Zayn, gondolkozz!

-Ha ennyire erőlteted azt, hogy tökéletesen kérj bocsánatot, a végén még elpattan egy ér a fejedben. -lépdelt a szobámba Liam egy tálcával a kezében. Ha jól éreztem, forrócsokit hozott.
-Mit csináljak? -temettem a fejemet egy párnába, minek hatására a hangom tompa volt. -Úgy hiányzik.
-Először is, fogadd el a forró italt, és beszélgessünk. -mosolygott megnyugtatóan.
-Minden rá emlékeztet... -nyivákoltam. -A kakaó, a bögre, a...  takaró...
-Mit agyaltál ki eddig?
-A lányok szeretik a romantikát... valami romantikusra gondoltam.
-Aha. -bólogatott.
-Gondoltam, elvihetném a parkba sétálni, tandemezni...
-Aha.
-Vagy talán egy csókba foglalhatnám az összes érzésemet, amit telepatikus úton tudnék vele közölni.
-Aha. -vitte le a hangsúlyt. -Nos, ez mind csodálatos, bájos, szívmelengető, rózsaszín és csillámlóan glitteres és flitteres. De felejtsd el! Egyszer még megfojtom Louis-t, amiért ilyen játékokat játszat veled... -morgott.
-És akkor... mit csináljak?
-Holnap indulunk Japánba. Hívd fel, és szavakkal kérj bocsánatot. Nem kell ide tandem, park, meg semmi... ő nem azért fog megbocsájtani, mert te elvitted ide-oda. Ő téged szeret, nem a pénzedet. Látszik rajta, hogy oda van érted. Elég, ha meghallja a hangodat a telefonban... egyből megnyugszik, és még ha a feje azt mondja "nem", a szíve s a szája azt, hogy "igen, igen!".
-Biztos vagy benne?
-Oh, Zaynie... ha nem, majd én elbeszélek a vele. -kuncogott, mire már én is elmosolyodtam.
-Csak nehogy ellopd a csajomat.

/ Colin szemszöge /


 A kiállítás helyszínére haladva, újra Samantha került a szóba.

-Még mindig rosszul érzed magad miatta?
-Nem, azt hiszem nem, de... -fintorogtam. -Mégis. Teljesen oda vagyok érte. Nem tudom egyik pillanatról a másikra csak úgy elfelejteni. Ez nem ilyen egyszerű!
-Egy valamit kérek... -hideg hangsúlya ledermesztett. -Csak, fogadd el magad, oké? Ne agyalj azon, hogy hogy nézel ki. Ilyen az arcod, ennek születtél, és ez nem véletlen.
-Hát, pedig szerintem Isten ha meglátna, többé nem lenne Húsvét. -vontam meg a vállam.
-Remek srác vagy, Colin. Csak te ezt nem tudod elfogadni, mert a külsőd alapján ítéled el magad.
-A belsőm is olyan rohadt, mint amilyennek a tükörbe látom magam.
-Nem, nem vagy az. Csodálatra méltó ember vagy, aki egyszerűen csak elrejtőzött a világ elől. Nem becsültek meg gyerekkorodban... magadnak főztél teát, és mikor leforráztad az ujjad, nem volt senki, aki magához húzzon, hogy ne sírj. Magadra hagytak, de ezen tudsz változtatni!
-Mégis hogyan? Legtöbben azt sem tudják az iskolában, hogy ki vagyok... folyamatosan megkérdezik, "hé, mizujs új srác?"... pedig már két éve oda járok.
-Mint mondtam, fogadd el magad. Fogadd el, hogy ilyen vagy, és bízz magadban. Ha bízol magadban, az emberek bíznak benned.

Megérkezünk. Az épületet körülvevő platform díszes, főleg arany volt. A bejárathoz felvezető lépcsőn majdnem hanyatlottam egyet, de Tyler elkapott - ha már egész végig a pólóját szorongattam - és visszahúzott az egyensúlyomba.
-Lépcső. -figyelmeztetett későn, min fennakadtam.
-Köszi hogy szóltál. -gúnyolódtam, majd egy apró, enyhe mosoly telepedett mindkettőnk arcára.  Behatoltunk a puccba vágott terembe. Mindenhol kiöltözött, csicsás fejdíszekkel ékelt hölgyeket láttam. Egyik sem volt korombeli.
-Tyler, biztos vagy abban, hogy jó helyre jöttünk? -céloztam erősen az előttünk elhaladó öregekre, melyet aligha értett.

Szorosra fogtam a dolgot, és a legjobb barátomhoz húzódtam, miközben azon paráztam, mikor csipkedik meg az arcomat ezek a hatvan pluszosak. Gyermekkoromban elég sok ilyen traumatikus találkozóm volt Maggie nénikémmel.
-Mi a nyolcadik emeletre megyünk. -válaszolt végre, melytől megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
-Az szuper, mert már kezdtem haldokolni. -léptem be a liftbe, ahová ő is azonnal betette a lábát, és megnyomta a kívánt emeletre felvivő gombot.
-Azért, annyira nem volt rossz. -szemei összehúzódtak széles mosolya miatt.
-De, igen. Az volt.

Célállomásunkhoz, vagy inkább emeletünkhöz elérve fiatal emberek kerültek a szemem elé. Rendben, voltak harminc pluszosok is, de véleményem szerint, ők még nem számítottak öregnek. Egész kellemes volt a hangulat. Tetszett ez a dizájn, és az egész perplacc.
-Még mindig nem árultad el, mit állítottak ki. -mondtam a tömeget felmérve.
-Festek. -válaszolta.
-Hogyan?
-A festményeimet állították ki. -beszélt vigyorogva, s közben bólintással köszöngetett a vendégeknek. Meglepett amit mondott, ezért pár másodpercre tátott szájjal meredtem a srácra. Gondolni sem mertem volna róla bármi ilyesmit.
-Mr. Moore? -fogott kezet velem egy gyönyörű fehér öltözetbe burkolt hölgy.
-Egyel arrébb.  -mutattam szabad kezemmel a barátom fele.
-Szép estét! -köszönt rá a fiatalra. -Felkészült a nyitóbeszédre? -hangja bársonyos és megnyugtató volt.
-Naná! -harapott az ajkába Tyler.
-Jöjjön velem. -vezette a mikrofon elé, mire körbenéztem.
-Addig... itt maradok! -kiáltottam utánuk.

-Csodálatos esténk van, nem igaz?
Ez abszolút nem Tyler hangja volt.
-Eljött a nap, hogy az ifjúság új tehetségeit, s azoknak dekoratív, elragadó munkáit szemléltessük! Kérem, fáradjanak közelebb, és hallgassák meg egyik művészünk biztató szavait a további szellemes munkálatok érdekében!
Láttam, ahogy fellépdel az emelvényre, s közben öltönyét igazgatta magán. Oh, haver, ennek nem most van itt az ideje!
-Köszöntök minden kedves művész palántát! Mint tudják, egy igazán fontos esemény miatt vagyunk ma itt. Az pedig a "megismerés". (...) Nézzünk csak rá arra a munkára... kidolgozott, aprólékos, mégis rejtelmes. Ahogyan mi, emberek is. Lehet, hogy csak egy átlagos hétköznapi embernek látszunk, a gondolataink, a lelkünk, a tudatalattink egy egész nagy sztorit takarnak, amit csak megismeréssel tudunk a tudattára adni másoknak. Így találtam meg legjobb barátomat Colin Clark-ot, akiről eleinte azt hittem zakkant, de belsőjébe férkőzve teljesen más nézőpontot talátam. (...) Ha most maguk elé állítanék egy ismeretlen alakot, mi lenne az első? "Ki maga?" E kérdés több választ takarhat. Bizalmas, bizalmatlan, önkritikán felüli, csupa szív... s ez csak pár szó a millióból. És hogy a munkáink mit takarnak? Természetesen magunkat. Egyetlen egy képből megállapítottjuk, hogy művészünk boldog-e, vagy sem. Ezek vagyunk mi is. Ahogyan kinézünk, ahogyan viselkedünk, az hatással van a többi emberre is. Nézzenek rá, arra a fiatalra, ott! -mutatott rám, mire felkaptam a fejem.
-Mit látnak rajta? Arcán nem teljes a boldogság. Valami nyomja a lelkét... és ezt érzik, maguk is. Pedig ez a srác elképesztő. Én tudom az ő sztoriját... önök is felkészültek embertársaik mélyen elgondolkodtató művészetük megismerésére?  Vágjunk bele!

Előretolakodtam a tömegben. Elég gyorsan lépdeltem, s szinte fellöktem a mellettem állókat, de ezt most meg kellett tennem... Tyler már épp a színpadról lefele tartott, mikor kibukkantam a tömegből, és lépteimmel lefagyasztottam a srácot. Nem tudta, mit akarhatok ilyen heves gyorsasággal. Karjaimat széttártam a fiú közelében, és szorosan magamhoz öleltem. Csak így tudtam megköszönni, hogy segít nekem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése