~ 22. rész ~

"Te..."

Új napunkra virradva boldogan ébredtem. Tyler már a konyhában tevékenykedett, de még véletlen sem reggelit készített volna... keresett valamit. 

-Mit hagytál el? -kérdeztem az asztalhoz ballagva.

-Van egy apróság, amit neked szántam. -nyögött nyújtózkodás közben. Szinte már a szekrény tetején feküdt.

-Nekem? 

-Ja. -mászott le a székről, s a kezeit összezárta. 

-Haver, nekem nem kell semmiféle ajándék, vagy... -mire végig mondtam volna, felém nyújtotta a tárgyat. Egy elszakadt nyaklánc volt az ujjai közé szorítva, melyet egész közel tartott a szememhez. -Ez... -nyúltam az ékszerért, majd azt elvéve Tyler válaszolt.

-Sammyé volt. -vágta zsebre mindkét kezét, s kissé begörnyedt.

-Miért adod nekem? -kérdeztem az értéket vizsgálgatva. Egy kopottas, ezüst toll medál volt rajta.

-Neked nagyobb szükséged van rá. -mondta. -Nálad jobb helyen van.

-Köszönöm. 

/ Sammy szemszöge /

 Egyedül maradtam. Apán kívül nem maradt senkim, csak Alison, de az ő mobilja ki volt kapcsolva. Nem tudtam elérni. Egész nap a kanapén sínylettem, és megállás nélkül kattogott az agyam. Ha Colin egész életében szeretett engem, miért nem mondta el? Miért félt? Oh, Istenem... miért most kellett ezt megtudnom? Olyan ártatlan... mégis rajta csattan minden. Nem értem, hogy egy olyan csodálatos embert,  mint Colin, hogy lehet levegőnek nézni. Mindenhol ott volt. Ha bántottak, megvédett. Ha elloptak valamit tőlem, visszaszerezte. Ha átvertek, neki panaszkodhattam. Ha kigúnyoltak, ha megbántottak, hibáztattak, összetörtek, kinevettek, ő mindig ott állt mellettem, és kiállt értem. Nem számított neki, hogy az ő hírnevét ontja ezzel... Na és, én mit tettem? Semmit. Semmit az ég világon. Hogy bírhatott ki engem ilyen hosszú időn keresztül? Mi késztette arra, hogy az árnyékomként viselkedjen? A hűség? Mert ha ez az... nem érdemlem meg. Pocsék barát vagyok, ellentétben vele. Mindenkinek ilyen emberre lenne szüksége, és mégsem tettem érte eleget. Olyan sokat köszönhetek neki... bocsánatot kell kérnem. Igaz, nem várom el, hogy meg is bocsájtson, de közölni szeretném vele, hogy megbántam. Ennyi a minimum, amit meg kell tennem. 

Mobilomat előkutatva tárcsázni kezdtem Colin-t. Ezt ő nem tudja, de mindig is gyorsgombra volt állítva a neve. Azt szerettem volna ezzel, hogy ha bármi történne velem, őt értesítsék először. De most nem vette fel. Megpróbáltam újra, de semmi sem történt. Már épp készültem feladni, mikor jött egy e-mailem. 

"Ne haragudj, hogy nem veszem fel. Amerikában vagyok. Sokba kerülne neked egy hívás."

Elolvasva az üzenetét újra tárcsázni kezdtem.

 "Samantha. Elolvastad az üzenetem? Nem vehetem fel!"

Nem adtam fel.

"Samantha!!!"

Végül felvette. Köszönés nélkül kezdtem bele a mondanivalómba.

-Colin, igen, elolvastam az üzeneteidet, és nem érdekel, ha több száz fontot is kell érted fizetnem... igenis fontos vagy nekem, és rohadtul hiányzol. Nincs aki reggelente vidáman köszöntsön... Nincs aki délutánként nézze a helyedről a tv műsorokat... Nincs aki felfalja a fél hűtő tartalmát, és nincs... nincs... -néztem ki az ablakon. -Nincs aki most átöleljen. 

Nem válaszolt.

-Colin... -szólítottam meg. Csak a telefon halk recsegését hallottam. -Colin, itt vagy?

-Igen, azt hiszem. -hangján ledermedtséget hallottam. -Te is hiányzol nekem.

Szavai, s megnyugtató hangja mosolyra fakasztottak.

-Négy óra múlva találkozunk. -éreztem, hogy majd kicsattan az örömtől.

/ Colin szemszöge /

 El sem hiszem... valóban bocsánatot kért? Hát ez... ez fenomenális! Azonnal haza kell repülnöm. Nem érdekel hogyan, de haza kell jutnom. Még mindig nem hiszem el... akaratom ellenére is vigyorgok. Még sosem voltam ilyen boldog... ez ilyen lenne? Ilyen lenne a boldogság? Hát ez valami felfoghatatlan! Sosem akarom elhagyni ezt az érzést!

-Micsoda? -nézett rám értetlenül, többek között felháborodott fejjel Tyler.

-Londonba kell repülnöm! -fogtam a fejem, s közben fel-alá járkáltam a szobában.

-Felfogtad te azt, hogy mennyibe került az ide való út?

-Sammy bocsánatot kért, érted? -hadartam. -Vissza kell repülnöm hozzá.

-Majd úgy seggbe rúglak, hogy egész Brixitonig repülsz! -támasztotta a fejét, mire felé fordultam.

-Tehát, haza viszel? 

-Haza. -arcán egy kósza mosoly kerekedett ki. 

/ 16:37 /

 Nagyra tartottam, hogy Tyler még ezt is képes volt nekem finanszírozni. Talán ezek voltak az utolsó dollárjai, amit el tudott költeni, és mégis, rám költötte... méghozzá egy nem olcsó útra, s a barátságom érdekében. Teljesen más, mint Shane. Az abszolút ellentéte. Tényleg... vele most mi lehet? A rácsok mögül szájharmonikázva dalolássza szomorkás napjait? Vagy talán épp egy szökési tervet forral?

Most először ültem egyedül gépre. Félelmetes volt. 

-Vigyázz magadra! -kiáltott fel Tyler, közben nagyokat integetett.

Háttámlámnak dőlve vártam az indulást. Kicsit megborzongtam, mikor végigsiklott a fejemen, hogy talán ez a repülő le is zuhanhat, s talán nem Londonban érek földet, hanem egy Csendes-óceiáni cápa gyomrában, azért megpróbáltam nyugodt maradni. Végül a gép felszállt. Erős nyomás nehezedett a mellkasomra, s az ablakon kinézve egyre távolabb kerültem a Földdtől. 

-Csak nyugi... -vettem mély levegőket, mire egy stewardess szólalt meg mellőlem.

-Adhatok valamit? -hangja magas és lágy volt. 

-Persze. -mondtam. -Erőt. 

-Hogyan? 

-Adjon erőt, hogy túléljem ezt az utat.

/ 18:40 /

 Célállomásomhoz érve megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-Szilárd talaj! -kiabáltam, mire az emberek megbámultak. -Elnézést. 

Futni kezdtem. Utcákon keresztül döcögött a táska a hátamon, és egész hazáig meg sem álltam. A kapuhoz érve láttam, hogy nyílik az ajtó... Samantha tárt karokkal futott felém. Szorosan magához húzott, és éreztem, hogy könnyei vállamra potyogtak. 

-Ne sírj. -kuncogtam. -Itt vagyok.

-Köszönöm. -motyogta.

-Mit?

-Nem tudom. -vonta meg a vállát. -Mindent.

A ház biztonságos érzetet keltő ajtóján belépve érzelmek idéződtek fel bennem. Nem a mosthoz voltak hasonlóak. Inkább szomorúak, mintsem boldogak voltak. De, azt hiszem ezen változtathatok. Meg kell beszélnem vele azt, amit régebben nem mertem.

-Mit kerestél Amerikában? -kérdezte.

-Tyler oda vitt, hogy elfelejtesse velem a rossz énemet.

-Ez nagyszerű gesztus volt tőle. -mosolygott.

-Igen, az. -bólogattam egyetértően. -Sammy... beszélhetnénk rólam? 

-Bármikor. -felelte. -Mi a baj?

-Tisztázni akarom a múltat. 

-Hallgatlak.

-Szóval... most már tudod, hogy teljesen beléd estem. -pásztáztam a padlót, mire felemelte a tekintetem azzal, hogy engem nézett.

-Igen... de miért nem mondtad el hamarabb? 

-Be voltam szarva. Nem is kicsit.

-Colin, én is szerettelek. 

Lesokkoltak a hallottak.

-Mi? -kérdeztem, hátha rosszul értelmeztem valamit.

-Én is beléd voltam zúgva. Vagy... valami olyasmi. De említetted Cara-t, és inkább hagytam az érzelmeket szétfoszlani. Igazából nem tudom, hogy szerelem volt-e, de azt hiszem, ez rosszul érintett.

Még mindig nem hittem a fülemnek. Valóban jól hallom amit mond, és nem én bolondultam meg? 

-Egyáltalán... ki az a Cara? 

Nagyot nyeltem. Ezek után, azt hiszem már kimondhatom.

-Te. 

/ Zayn szemszöge /

Megpróbáltam felhívni Sammy-t, de a telefonja ki volt kapcsolva. Az ötödik hívás után már hangüzenetet hagytam.

"Szia Samantha... öhm... most éppen Japánba készülök. Hosszú lesz az út, és talán sokáig nem is beszélhetünk majd, de... mindenesetre bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért. Tudom, milyen bunkó tudok lenni, ha eldurran az agyam, de kérlek, ne haragudj! Sajnos most nem mehetek át... de ne felejtsd el, hogy szeretlek, és egy egész világot átutaznék érted, de ez a munkám. Nem hagyhatom cserben a rajongókat, ugye megérted? ... majd találkozunk."